Fórum
azok számára, akik ki akarják találni
önmagukat, közösségeiket, városukat,
falujukat, országukat, régiójukat: Közép-Európát.
KULTÚRA
Mi történik valami a térség színházaiban, hangversenytermeiben, kiállítási csarnokaiban és stúdióiban, mi épül szép, furcsa, még soha nem látott a térség városaiban, mik a legfontosabb, legizgalmasabb könyvek, folyóiratok, milyen fesztiválok zajlanak, mik a legérdekesebb, legfontosabb tudományos konferenciák….?
Van-e „neme” a művészetnek? Miért kellett „férfivá” válnia egy művésznőnek még akár a századfordulón is? Anna/Anton Prinner esetében kényszerről, divatos „nemváltoztatásról” van-e szó, vagy az önismeret útjáról, az öntörvényű művész törekvéséről, hogy túllendüljön azokon a korlátokon, amelyek elválasztják a lehetséges világokat a lehetetlen birodalmától?
Foucault a hatalom, tudás és a szubjektum összefüggéseinek filozófusaként a 20. század egyik legfontosabb gondolkodója. Nekünk, magyaroknak különösen fontos lenne ismerni a műveit, hiszen a saját bőrünkön már éppen eleget éreztük a hatalom működését – jó lenne, ha végre meg is értenénk.
Józsefvárosban szervezett lakossági tiltakozás nem volt, mégis érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a mozgalmas iparkodás letűnt időszakának e romos skanzenbe fagyott mementóját nem volna-e érdemes legalább darabjaiban megőrizni. Mert ha mása nincs is, atmoszférája van Józsefvárosnak. És nincsen mása.
Egyszerre több nagy modernizációs csomag vár most arra, hogy – remélhetőleg széles társadalmi viták, érdekegyeztetések után – megújítsa, alapjaiban megváltoztassa Budapest képét.
A családi képek vizsgálata az utóbbi évtizedben a kulturális emlékezet egyik legizgalmasabb interdiszciplináris kutatási terepe lett. E témát járta körül a budapesti Goethe Intézetben tartott „Exponált emlék” című konferencia és az ahhoz kapcsolódó kiállítások.
Örvendetes módon növekszik a Budapest történetét képek segítségével bemutató igényes albumok száma. A Corvina Kiadó új kötete ezúttal egy kissé másképp mutatja be a fővárost.
Talpunk alatt fütyül az új idők szele: a klasszikus városi közterek közé emelődött aluljáróba beköltözött a művészet, s ha akarom, magam is részt vehetek az alkotásban.
A kérdés nem az, hogy mit kezd a magyar média a „határon túliakkal”, hanem az, hogy mikor lépi át a saját határait és korlátait. Ha csak az Erdélyben élő magyarokat és nem magyarokat tekintjük potenciális médiafogyasztónak, akkor is legalább ötmillió nézőt nyerhetne meg magának. Már ha akarna.
A magyarországi tévék határon túli megjelenésének „lovagkora” lejárt. Eljött az ideje a közvélemény folyamatos figyelésének, és annak, hogy figyelembe vegyék, mennyire vannak megelégedve a műsorokkal a nézők.
Az idei, április 20-23. között rendezett 13. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál egyik díszvendége a kirgiz Csingiz Ajtmatov volt, a személyes élményeiből, a kirgiz mítoszvilágból és a tudományos fantasztikumból táplálkozó író, a "kirgiz mágikus realista", aki jelenleg a Kirgiz Köztársaság brüsszeli nagykövete. Az íróval Pál Melinda készített interjút.
„Ha egészséges, százhetven centiméter magas zsidó kislány lettem volna, zsidók százezreivel együtt engem is elgázosítottak volna. Ha tehát valaha is felmerült bennem a kérdés, hogy miért születtem törpének, csak azt válaszolhatom magamnak, hogy Isten kizárólag ezzel a fogyatékossággal tarthatott életben.”
A magyar közönség számára elveszett filmek becsempészéseként indult tizenhárom évvel ezelőtt a Titanic nemzetközi filmes fesztivál a Toldi moziban. Idén már három helyszínen, másfél hét alatt 31 ország terméséből válogatott filmeket láthattak a rajongók. A Titanic-stratégiáról és a moziforgalmazásba kerülő filmekről Horváth Györgyöt, a fesztivál igazgatóját kérdezte Pál Melinda.
Paul Rosdy, a fiatal osztrák dokumentumfilm-rendező elindult újra felfedezni az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamait. A zenéből, anekdotákból, legendákból, fényképekből, filmrészletekből, századfordulós útikönyvekből és újságcikkekből, valamint mai életképekből összeállt egy tabló. Mit jelentettek a rendező számára ezek a találkozások? – erről kérdezte Pál Melinda.
Az Első Szlovák Befektetési Társaság gyűjteménye egy új korszakot jelez. Egy példaértékű közép-európai kezdeményezésről van szó, amelyben sikeresen egymásra talált az alkotó, a mecenatúra, a szakmai munka és a valódi értékekre mindig nyitott közönség.
A franciák könnyebben tudnak nevetni, könnyebben találják meg a humort József Attila verseiben, a magyarok nagyobb része inkább a tragikusabb hangokra reagál. Én pedig azt keresem, miben áll az a harmónia, amit József Attila mindenek ellenére meg tudott teremteni.
A magyarországi kulturális évadok története közel egy évtizedet tudhat már háta mögött. Pár nappal az elkövetkező német évad nyitánya (március 9.) előtt érdemes talán végigsorjázni, az elmúlt három évad keretében mely országban milyen stratégia szellemében milyen marketingkommunikáció kísérte megjelenésünket.
A kiállítás egy olyan korszakot mutat be, melynek kultúrtörténeti–történelmi jelentősége a reneszánsz időszakával vetekszik. Bécs és Budapest régióközpontokká válnak, s miközben régi és új stílusok egymásnak feszülnek, a „két fővárosban” megizmosodik egy új megrendelő réteg, a polgárság. – A kiállítás főszervezőjével, F. Dózsa Katalin művészettörténésszel Pál Melinda beszélgetett.
Mintha bűn lenne szórakoztatni a határon túli magyarokat – veszélyben a nemzet, csak a nagy kérdések boncolgatása, a komoly hangnem ideillő, minden más hazaárulás. Nemzetietlen cselekedet viccelődni rajtuk, amikor de nagy bajban vannak. Ez azonban a teljes és tökéletes félreértése a televíziózásnak.
Gondolta volna bárki is, hogy újra villamosok közlekednek majd a Vencel téren? Néhány év múlva – úgy tűnik – fasorok közt sétálhatunk végig Prága legnagyobb terén, miközben idilli söritta révedezésünket csak a villamosok csilingelése zavarja meg néha...
Korszerű műveltség csak arra építhető fel, ami a sajátunk, ami elérhető számunkra, s ezért el is tudunk mélyedni benne. Az emésztetlen import ellenben bennszülöttekké változtat bennünket a saját ezeréves kultúránk romhalmazain. – Székely Ilona interjúja Sebő Ferenccel.
