Magyar oldalak
| Sz. Tóth Gyula: ELHÚZÓDÓ MAGYAR REFORMKOR – AVAGY CSAPDÁK, VÁGÁNYOK, ZÁRVÁNYOK? |
|
|
| Hankiss 8van? TALÁLJUK KI...! Tanulmányok Hankiss Elemér tiszteletére, szerk. MISZLIVETZ Ferenc, Budapest- Szombathely, MTA Politikai Tudományok Intézete - Savaria Univesity Press, 2008.
|
A kötet egy hallatlanul gazdag, sokszínű életmű, egy nagy formátumú alkotó előtt tiszteleg. S a tanulmányok méltóak a Mesterhez. A szerzők ünnepélyesen fejet hajtanak, a színes, „ötletgazdag” hankissi életművet mintegy körbefogják-értékelik, ugyanakkor a hatalmas tématerülethez hozzáteszik saját kutatásaik eredményeit, amivel egyszersmind új szempontokat, új irányokat és módszereket is felvetnek, szinte kijelölve a követendő utakat, s szellemi-alkotói távlatokat nyitva. A szerzők, akik mind jelentős alkotók, széles műveltségi térben, multi- és interdiszciplináris dimenziókat járnak át. Egy jól felkészült társadalomkutatói csoport vállalkozását jelzi a munka, nagy energiákat mozgósítva, eltérő pályaívekkel, azonos, hasonló és mégis más-más nézetekkel, megközelítésekkel, melyek szinte kitapintható „szellemi barikádokat” húznak a sorok mögé.
A nyitó írás (Miszlivetz Ferenc) vállaltan elfogult méltatás, argumentálva, hitelessé téve. Hankiss „előfutár”, aki elősegítette a magyar tudományos értelmiség globális és európai „újra-emancipálódását”. Az állandó párbeszéd híve, igyekezett működésbe hozni a társadalomról gondolkodókat: „társasjátékot” indított a társadalmi kreativitás újratöltődéséhez. Miért szakadt meg a társasjáték? Mozgalom volt-e Hankiss kezdeményezése? Az értelmiség nem vett részt (eléggé – mennyire?) a játékban. Másrészt, valószínűleg széles körben nem voltak ismertek a játékszabályok. Voltak szabályok? Vagy lehet, a kor keményebb praktikumot igényel?
Hankiss-világot épít Lengyel László. „Falvá”-val kezd, majd „ville”-re vált, és „world”-ba érkezik. Mintegy lelkifurdalást érezve közli, „egyedül van” (mármint Hankiss). „Ez baj” – jelenti be. És a tanítvány-kutató-szerző „vendég”-nek érzi magát a Mestere alkotta világban, s – talán túlzó rokonszenvvel – a 90-es éveket „hankistalanított Magyarország”-nak nevezi. Utalás történik Hankiss Elemér magatartási és gondolkodási rendszerére, s előkerül a „konstrukció–rekonstrukció”-elmélet.
„Egy ország állapotát mindig az ország uraitól volt szokás számon kérni.” (Gombár Csaba) A szerző nagyon bízik, pontosabban csak az értelmiség alkotó gondolkodásában látja azt az erőt, a lehetőséget, mely megújíthatja a „politikai elit”-et. Mi az elit? A mai magyar politikai garnitúra nevezhető-e elitnek? Kin mit kell számon kérnie a szociológusnak? Ha az ország állapotát mindig az ország urain volt szokás számon kérni, a tudományos „elit”, az értelmiség kövesse ma is ezt a jó (itt legalábbis dicsért) hagyományt. Kinek címezi ma a kutató a feltárt összegzéseket? Sok mindenkit felszólíthat, de a címzett a hatalom kell hogy legyen.
A Világállapot és alternatívák-fejezetben is rendkívül fontos eszmefuttatásokat olvashatunk. Ekler Dezső jóvoltából a civil várostól eljutunk a „logisztikai városig”. Az emberléptékű 19. századdal kezd az építész, majd az első világháború logisztikai készségeit sorolja, elemzi a városba sodródott ember sorsát, illetve életmódját, és – felgyorsítva – belefutunk a globalizációs térbe, a globalizációs létbe. Az ember belekerült/futott a globális magányba. Ami a világban törvényszerűen ment végbe, az Magyarországon központi akarattal történt: az állami vagyont privatizálták, azaz, az állami és a privát vagyon, annak kezelése összefonódott, összemosódott, s ebből kimaradt a „polgár”…
Szentes Tamás kristálytiszta logikával és nagy ismeretanyaggal, meggyőzően mutatja be, hogy nem az a kérdés: a kapitalizmus nyert-e vagy a szocializmus vesztett-e, s van módszertani javaslata: legalább a szociológus ne ideológiai-politikai kategóriákban gondolkodva próbálja magyarázni a világhelyzetet, a kutató preferálja és használja a tudományosan megalapozott fogalmakat. Óvatosságra int: a politikai hatalom a maga képére formálja az ideológiákat. Hát nem éltünk jól a magyar szocializmusban?Az elemző egyértelművé teszi, hogy többféle szocializmus létezett, és a Kádár-rendszer nem egyenlő A Szocializmussal. Értelmesebb lenne tehát, ha fiatalságunk jó érzetét nem kevernénk össze a rendszerrel, az ízletes magyar gulyást nem azonosítanánk a kommunizmussal. A hatalom manipulálja az embereket, akár eszmékről, akár a pénz boldogító természetéről legyen szó, és még a „militarizálás”-tól sem riad vissza. Leszögezi a szerző: „Minden esetre a „szocialista” rendszer, mint modernizációs, felzárkózási kísérlet is kudarcot vallott minden eddigi változatban.” (Kiemelés tőlem, Sz. T. Gy.)
Szentes tanulmánya is, meg a többi, a világállapottal, a közép-európai társadalmak helyzetével, a fejlődés alternatíváival foglalkozó dolgozatok nem csak politikai-gazdasági paradigmák mentén gondolkodnak: mélyebbre ásnak, olyan kulcsfogalmak kerülnek elő, mint „gyökerek”, „szerves fejlődés”, olyan kérdések vetődnek föl, mint „Valóban piacgazdaság-e a mai világgazdaság?”; „Létezik-e szociális védőháló?” És terítékre kerülnek a „mindenható” nemzetközi szervezetek, korlátozott státuszuk, formális szerepük.
Manchin Róbert aztán világossá teszi, hogy mi, magyarok, Portugáliával együtt, úgy kerülgetjük a társadalmi csapdákat, hogy nem akarunk tudomást venni róluk. Így aztán a „jövő újra-kitalálását” nehéznek látja. Biztató olyan darabot olvasni, amely egyenesen, kertelés nélkül sorolja a „fejlett tudat összetevőit”. László Ervin filozófus tézisei, a művész-tudós harmóniájában, pontos kompozíciót közvetít, Gandhitól vett idézete mindannyiunknak szól: „Légy te a változás, amelyet a világban látni szeretnél!” Máris „a Szép, a Jó, az Igaz keresésé”-nél tartunk. A módszerek sorában a tézisek a cselekvés irányába viszik el a szándékot László munkájában. A feltárás metodikájában fontos szerepe van annak, hogy a kutató hogyan tudja közvetíteni az általa megismert tudást: a megismerő és a kifejező nyelv, a közvetítés szimbólumai sokat segítenek a megértésben. Milyen nyelvet használ a kutató, milyen nyelvet kell/ene használnia? Mennyire használjon metaforát? Azonos-e a jel és a szimbólum? – teszi fel a kérdést Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor. A befogadót és a kontextust, többek között, a kommunikatív cselekvés elméletébe helyezik, s eljutnak az interpretatív antropológiához.
Horváth Ágnes soraiból az vehető ki: erénnyel kellene felruházni az egyént – ez azt jelenti, hogy felelősséget sózunk a nyakába. És ezt csak erényes ember teheti, és viselheti el. Nagy vallomások sora következik e témában. Hogy jelenik ez meg, hogyan mozog a szellem a kötetben?A megismerés problémáit tovább tágítja Sümegi István a „metaforá”-tól a metafiziká”-ig: beemeli az érzelmet, s megjegyzi, hogy a „gondolkodó egót” szinte lehetetlen elérni még metaforák segítségével is. A megismeréshez szenvedély kell, a felfedezéshez, illetve az elfogadáshoz talán egyfajta „megtérés” is. (Nagy J. Endre) A befogadáshoz meg „rokonszenv” is kell. Amikor a szociológus ideákat állít, nyilván arra is számít, hogy rá is tudja venni az embert, aki „személy”, ideáinak – legalább – a megismerésére. Eléggé rokonszenvesnek találja magát? És hiszi, hogy a lényeget közvetíti? Hiszi, hogy az Egészet ismeri? Ezek mind rávilágítanak, milyen nehéz az agyongyötört fejlődést előidézni, tudatot alakítani emberben, hát még társadalomban!
Ön/meghatározások, gondolati támpontok, témairányok ki/bejelölése: polgárság, polgárosodás (Kende Péter) magyarság, magyar (Vitányi Iván), új generáció (S. Nagy Katalin), intellektuális kalandok, kalandozók. (Szakolczai Árpád). Mozog-e a szellem Magyarországon? A Szakolczai-dolgozat vallomás a Mester/nek/ről, és hitvallás a kutatói magatartásról. A szerző nem kíméli a számító ideológiai verdeséseket, a petyhüdt szellemet, a bársonyszékekbe vágyakozó „professzorocskákat”. Finom áhítattal emlékezik a hetvenes évek végére: találkozása „Viselkedéskultúránk hiányosságai”-val (Hankiss-írás) és a „válság” és hiány”-témával. Ám a hiány folyamatos nálunk, a „szörnyetegtől” sem szabadultunk meg, amely „mintegy negyven évig betöltötte létünk horizontját”.
Kell-e akkor nekünk a polgárosodás? Nagy, és a kötetben sok kérdéssel, átfogó kultúrtörténeti fogalmi fejtegetéssel, inkább feltételes módban kerül elő ez a kérdés, inkább így: „Miért várjuk Magyarország vagy bármely ex-szocialista ország „újra-polgárosodását” egy olyan globális társadalmi-politikai képletben, amely fő sajátosságai szerint egyre kevéssé polgári?” A nagyon is aktuális kérdés kapcsán felvetődik: van-e „globális antropológia”? Említésre kerül: az amerikai CNN volt tulajdonosa, Ted Turner, feleségével, a világhíres Jane Fondával, miután megtették dolgukat e földön, s megették kenyerük javát, visszavonultak, hogy „hagyományőrző, romantikus, hősies, amerikai életet éljenek”. Tehát a „globalizációs nagypolgárok” modern nyárspolgári romantikában töltik életük alkonyát. Ne becsüljük alá a polgár-practicust.
Társadalmi értékrendszerek és gazdasági fejlődés, a gazdaság szerkezeti átalakulása. Milyen szintű, szerkezetű legyen a kormányzás az EU-ban, illetve azzal összhangban az egyes tagországokban? Erre ad kimerítő választ Bruszt László dolgozata, amely „egy a közép-európai fejlődési és fejlesztési alternatívákkal foglalkozó összehasonlító kutatás” része. A Jacques Delors nevéhez fűződő EU-területfejlesztési program szerkezetét, típusait, irányításának jellemzőit ismerteti, valamint a kormányzási forma bevezetésének módjait, taktikáit, illetve a tagországok fogadóképességét. A témakör rendkívül összetett, bonyolult, de átlátható, nagy pontosságot, magas szintű szakmaiságot követel. Hogy a szabadság érthető, élhető és működőképes legyen, ahhoz igen pontos, összehangolt szabályozottságra van szükség. Az egyszerű EU-polgár azt gondolná, hogy ez az a terület, amely nélkülöz minden ideológiai csavart, ehhez tiszta szakmai felkészültség kell, amit a kormányok tudomásul vesznek, s birtokolnak. De ne feledjük: hatalommegosztásról is szó van. A dolgok másként alakulnak Csehországban, Lengyelországban, s megint másként nálunk: „a magyar gazdasági és privatizációs politikát elsősorban a központi kormányzat alakította”.
A kormányzás nyomán előkerül a kormányzástan is. A kormányzás politika, tudomány és művészet. A felkészületlen kormányzást fércelgetik a nem egyszer általános politológusi magyarázgatások, amit a médiasereglet felszínessége további tartós pózokba merevít. A kormányzás keleti változatainak taglalásakor külön figyelmet érdemel a kormányzattan, a felsőoktatásban már teret nyert. Az se baj, ha a kormányozott, az állampolgár maga is felkészült a kérdésben, merthogy róla van szó!
Mert az a nagy kérdés:„A Kalmár, a Herceg és a Polgár a 21. században – értik egymást?” Így szól az összetett fejezetcím, mely alatt ezek a kérdések kerülnek elő, azaz az egyén látásmódjának alakulása a társadalmi értékrendszerek, a gazdasági fejlődés és a gazdasági struktúrák átalakulásának összefüggéseiben. Pogátsa Zoltán a közgazdaságtan fejlődését mutatja be, a különböző paradigmák felsorolásakor hangsúlyosan kezeli azt, amely a „zárt nemzetgazdaságokat tekinti alapegységnek”, utal a kulturális, értékrendszerbeli aspektusok figyelembevételére, a morálfilozófiai kapcsolódásokra. A magyar gazdasági rendszerváltásra az „útfüggés” jellemző. Kérdés: meddig lehet a megspórolt „önreflexióval” a globalizációba hatolni? Az értékszociológiát ajánlja segítségül. Török Ádám sem hagyja számításon kívül az etikát, jelzi: az átalakulási folyamat megváltoztatja a vállalkozói magatartásokat. Pontos, statisztikai adatokat sorakoztat fel, érthető az érvelés, mely kiegyensúlyozottságot sugároz, és nem a végleteket erősíti fel. Az ország gazdasági felzárkózására optimizmussal tekint.
Az áldott-vert Közép-Európa: változások a térségben.Létezik-e Közép-Európa? És „kitalálható-e”? Elégedetten lehet konstatálni, hogy itt nincs vita, van-e ilyen alakulat, vagy csak Kelet-Közép-Európáról lehet (szabad?) beszélni. Annál is inkább, mert, különösen a II. világháborút követően, Európa két részre szakadt: keleti és nyugati tömbre. Hová lett a „közepe”? Ennek alakulását fejtegeti Bariska István Mihály földrajzi, történelmi, gazdasági, politikai szempontból. Arra a következtetésre jut, nagy örömünkre, hogy Közép-Európa nemcsak van, de reneszánszát éli. Fontos ez az uniós viszonyok között, az uniós „tömbben”?Regionális együttműködés nélkül gyengül a tömb. A visegrádi partnerségi kapcsolat kialakítása jó kezdeményezésnek bizonyult, még akkor is, ha mára zavarok mutatkoznak a működésben, megoldásuk nem lehetetlen, de igen összetett feladat. Mindenképpen nagy toleranciára van szükség a más nemzetek értékeinek elfogadását illetően, de a sajátunkat sem adhatjuk fel: történelmi, „nemzeti jelképeink nem megosztani hivatottak”, ezek a nemzeti identitás alapjait képezik. A nemzeti identitás és a külpolitika összefüggéseit átfogóan tárgyaló munkák már rendelkezésreállnak.
Szembe merünk-e hát nézni önmagunkkal? A szeretet vagy a gyűlölet vezet-e bennünket? „A gyűlölet számos esetben jobban erősíti a csoportos összetartozást, mint a szeretet”, hozza fel az ismert szociálpszichológiai tapasztalatot Pók Attila, amikor azt vizsgálja, hogy a baloldali magyar értelmiség 1945 utáni útkeresésének értelmezésében segít-e a „bűnbakkeresés” fogalma. A „vázlatos” vizsgálat végén a szerző kénytelen megállapítani, hogy a bűnbakkeresés nem „társadalmi-politikai deviancia”, nem jobb- vagy baloldali ideológia, hanem sajátos gondolkodási mechanizmus, amely a legkülönbözőbb típusú eszmerendszerekbe épülhet be és bármelyiket radikális, szélsőséges irányba sodorhatja”. Kétséget kizáróan: mára teljesen beértek John Lukacs gondolatai, amikor évtizedekkel ez előtt azt mondta, hogy a társadalmi mozgások, a demokrácia meghaladta a politikai tudat kizárólagosságát: politikai formációk megbuktak, a nemzetek maradtak, fölerősödtek a térségi erőviszonyok. Kulturális és reálkategóriákhoz kell nyúlni, fel kell hagyni az osztálykategóriákkal (proletár, burzsoá), vagy a politikai kategóriákkal (liberális, konzervatív), a társadalmi létmagyarázathoz a „francia”, „osztrák” „szlovák”, „magyar”, „szerb” fontosabb és tartalmasabb realitások. Kultúraelméleti síkra kell terelni az értelmezéseket, értékkategóriák mentén vizsgálva. Fontos problémát vetett fel a tanulmány, ha nem lesz közeli megoldás, ez a probléma „zárványként” a nyakunkon marad.
A szerzők többsége szociológus, vannak történészek, közgazdászok, akad egy-egy zongoraművész, művészettörténész és irodalomtörténész. Mit hozhatnak a művészetek, a média a társadalomfejlesztés konyhájára? A művészetek másként fogalmaznak; az „új világállapot” megújításához, az újjáalakítás megközelítéséhez például a zeneművész, László Ervin ezt mondja: az „új világlátásnak át kell hangolnia a társadalom korábbi alapvető ambícióit, céljait és prioritásait mind a nyilvános, mind pedig a magánszférában”. Nem „kitalálást”, átalakítást, reformot említ, hanem „áthangolást”, „újratájolást”. Egy irodalmi elemzés (Fűzfa Balázs) is lágyabban közelít, plasztikusabban ábrázol. Segít megérteni, hogy a „gyökértelen” megreformálás csak bajt hoz. Körbejárja például a határt, az „országhatár”-t, amelynek más és más időben más a jelentése a „kulturális emlékezetben”. Ma itt a lehetőség, és embernek joga van megismernie a mind teljesebb és változó világot, hogy tudjon dönteni, hogy lássa, érezze „határait”, a lehetőségeit hogy – elvileg – átléphet határokat. És ha úgy dönt: maradhasson. A globalizációs, az egységesülő mozgásban a maradáshoz is joga van az embernek.
Fontos helyet kap a kötetben a média. Jody Jensen számomra meglepő kijelentést tesz: „a médiakutatás a kulturális kutatások egyik alcsoportjaként többnyire a perifériára szorul”. Akkor, amikor mindenki médiaszereplő! Körültekintően járja be a témakört, figyelmeztet a média „Janus-arcúságá”-ra, ismerteti a különböző felfogásokat, a szakmai nyelvet, a teljesen új szakfogalmakat („blogoszféra”, „e-demokrácia”, „e-risztokrácia”) érthetően közvetíti. A világhálón is a földön maradva sorolja a net-, webtechnológiák előnyeit; a felhasználás szempontjából a 21. század legfontosabb kérdésének tartja, hogy a felhasználó „el tud-e mozdulni az ellenállásból és elutasításból a konkrét változási alternatívák megfogalmazása felé”? A téma tantárgyért kiált! Miként a televíziós sorozatok, a szappanoperák tanítása. Az értékszociológia módszereit alkalmazva elemezte két kutató (Antalóczy Tímea és Füstös László) a vizsgált műfajt két magyar szappanopera befogadásán keresztül. Tanulságos, élvezetes írás; a fölényes negligálás helyett: „A szappanoperák leképezik a történelmi, társadalmi folyamatokat, tükrözik az értékek átalakulását, követik a divatot.”
Palánkai Tibor írja, immár az oktatásról: „Nem igazán tudjuk, az oktatásnak milyen tudásanyagot kell közvetíteni az Internet korában, hogyan lehet az információs és kommunikációs technikákkal az oktatás és képzés jellegét és struktúráját átalakítani, mit jelent az egész életen át keresztüli tanulás, ehhez milyen iskolarendszert kell rendelni, s hogyan lehet a tudásalapú társadalmat a maga teljességében felépíteni.” Az oktatásügy vezetésének valóban nincs koncepciója és átfogó programja, de néhány kiváló szakembernek van. Őket kell megkérdezni, illetve fölkérni.
*
Érdemes még írnia az értelmiséginek? A kutató meddig megy el a gutenbergi dzsungelben, meddig ás le és tár föl?
Magyarországon, a tárgyalt köteten túl, annak problémaköréhez vonhatóan, sok hasonló értelmiségi törekvés küzd a csapdák ellen. Ahol nagyobb a társadalom kultúrája, ott érzékenyebbek a csapdákra, illetve kevesebbet állítanak a maguk bajára. Ha alacsony a társadalomkultúra szintje, több a csapda.
Az eddigiekből következően úgy látom: nem új reformkorra van szükség Magyarországon. Figyelve a történelmünket, az európai történelmet: folyamatos reformkorszakról van szó, csapdákkal, vágányokkal, zárványokkal. És ezzel a kompetenciával és attitűddel, belecsúsztunk az „új összetételű világba” – itt vagyunk, és most vagyunk itt. Át kell értékelni a mi történelmi fogalmainkat is, s szemügyre véve az új helyzetet, a divatos fogalmakat is, és ki kell dolgozni ezek szintézisét, és meg kell találni ezek létjogosultságát saját nemzetünk javára. Azaz meg kell érteni és értetni a „globalizálódó világ természetét”, miként Kulin Ferenc javasolja Készenlét című legújabb könyvében. Szóval, nem új reformkorról van szó, hanem a folyamatosan vonuló reformkor újabb fejezetéről. Nem kitalálni, hanem megtalálni kell önmagunkat. Megtalálni a „gyökereket”, amelyek „szervesen” jelenthetik az újjáalakulást. Amennyiben az értelmiség akar társadalmi vállalkozó lenni.
A témák nem ígérnek könnyű olvasást, de a racionális nyelviség, az alkalmasint illő finom jelzők, képek kellően színesítik a szövegeket, a születésnapi apropó nem eredményezett túlzó díszítéseket. A kötet nagy érdeme – gondolatgazdagsága mellett –, hogy tered ad az eltérő véleményeknek. Az írások szándéka, gondolatisága az újjáalakításban közös, az eszmei vonulatok, a megközelítések eltérőek: felelgetnek egymásnak, vitatkoznak, ellenvéleményeket jelentenek be. Az olvasót is hevítik, aki, ha tanulmányozásukba mélyed, biztos, hogy közömbös nem tud maradni. D. Nagy Juditnak a kötetet záró csodálatos kis verse mindent egybefon: gondolatokat, kutatót, a kutatott világot, s a megfáradt olvasó, mintha varázslatos planetáriumban lenne, csak forgatja a fejét, a költemény az univerzumba repíti.
Tanulásra való – és feltétlen érdemes – szöveggyűjtemény, szakanyag mindenkinek; tanításra való, elhivatott kultúraközvetítők számára, már középiskolás fokon is, a tanárképzést nem kihagyva.
|
|
|
