|
 |
 |
|
|
Fórum
azok számára, akik ki akarják találni
önmagukat, közösségeiket, városukat,
falujukat, országukat, régiójukat: Közép-Európát. |
|
Magyar oldalak
| Miszlivetz Ferenc: Világválság – magyar válság: az újrakezdés esélye |
|
|
| A világ számos pontján egyetemi kutatóközpontok, akadémiai intézetek, politikai mozgalmak és kormányzatok think- tankjei, civil szervezetek és mértékadó értelmiségiek elemzik a jelenlegi válság lehetséges hatásait, kiterjedését, keresik gyökereit, gondolkoznak a belőle kivezető lehetséges megoldásokon, programokon. Sokan már egy válság utáni új világot próbálnak meg elképzelni, egy új világrend körvonalait vázolgatják.
|
A LEAP/E2020 /Laboratoire Européen d’Anticipation Poitique/ 2009. tavaszára jövendöli a válság újabb tetőzését. Az előrejelzés szerint akkorra már a legszélesebb közvélemény is tisztában lesz a globális gazdaságot aláásó három destabilizáló folyamattal: a válság elhúzódásával, a munkanélküliség világméretű robbanásszerű megnövekedésével, valamint a tőke alapú társadalombiztosítás és nyugdíjrendszerek hirtelen összeomlásával. Ekkorra az is világos lesz, hogy ezek a romboló folyamatok minden lehetséges állami és nemzetközi ellenőrzés alól kikerülnek és hatásukat a föld egyetlen régiója sem kerülheti el.
A LEAP prognózisa szerint legkorábban 2010-ben kezdhet csillapodni a válság, amelynek legvalószínűbb időtartama három év. A stabilizálódás legkorábban az Euro-zónában és Ázsiában, illetve az energia és ásvány-kitermelő, valamint élelmiszertermelő országokban fog bekövetkezni. Az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és a tőlük gazdaságilag függő országokban elhúzódására kell számítani.
A csillapodás és stabilizálódás azonban sehol nem jelent majd visszatérést az erős növekedéshez és a jelenlegi gazdasági-pénzügyi modellhez.
Az ILO /International Labor Organization/ legfrissebb jelentése az egyenlőtelenségek folyamatos növekedését tekinti a világválság gyökerének. Szalai Erzsébet is az indokolatlan és megállíthatatlan jövedelemkülönbségekben keresi a válság egyik okát. A globális turbókapitalizmus radikális kritikusa rámutat arra a lélektani és társadalmi erózióra, amit a munkahelyek rohamos elbizonytalanodása vált ki Magyarországon és világszerte.
Nem csupán átmeneti pénzügyi válságról van tehát szó, amiben nincsen semmi különös és ami után gyorsan helyreáll majd a régi rend. A hitel- és ingatlanpiacok összeomlása, a valóságos fedezet nélküli pénzügyi konstrukciók keltette buborékok kipukkanása, az autógyártás csődje mögött jóval több rejlik Alan Greenspan és néhány pénzügyi guru félresikerült spekulációjánál. A természet gátlástalan kizsákmányolásának következményeitől a terrorizmuson és a „terrorizmus elleni háborún” át az illegális migrációig és az éhínségekbe torkolló élelmezési katasztrófákig egymásba fonódó válságok és a rájuk adott rossz válaszok, hosszú sora fenyeget újabb és újabb robbanásokkal. Ezek külön-külön is félelmetesek és megoldásokat követelnek. Amíg nem értjük meg vagy figyelmen kívül hagyjuk, összefüggéseiket, nem találhatjuk meg a megoldásukhoz vezető utakat sem. A most felszínre került válságtünetek sok bizonytalanságot és találgatást hagynak maguk után. Az azonban kendőzetlenül felszínre került, hogy a szabad piac bizonyos körülmények között inkább mindent lerombol, semmint mindent megoldana. Az állam gazdaságba történő beavatkozását tiltó és azt kifejezetten károsnak tartó neoliberális ethosz megtört, amikor két legelkötelezettebb hívének, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányainak mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk, hogy megmentsék az összeomlástól hitelintézeteiket, vezető bankjaikat és autóiparukat. Kiderült, amit persze már sokan tudtak: ahogyan nem létezik abszolút igazság, nincs abszolút szabad piac sem. A szabad piac egy történelmi korszak vezető ideológiája volt, ami segített fenntartani a legerősebbek hegemóniáját, de nem oldotta meg a világ legégetőbb problémáit. Rossz hír azoknak, akik hittek és hisznek ebben a mítoszban és sorsukat hozzá kötötték. Jó hír azoknak, akik már régen tudják: a változások elkerülhetetlenek és leegyszerűsített, egyedül üdvözítőnek tartott világnézetekkel a bajok sem világszinten sem helyi szinten nem orvosolhatók.
A számos közgazdász, „pénzügyi szakértő” és politikus által sokáig tagadott, palástolt, majd bagatellizált válság heveny tünetei várhatóan tovább sokkolják a közvéleményt. A világ legkülönbözőbb részein tovább fog növekedni a jövőtől való félelem, ugyanakkor fel fognak erősödni a kormányzatokat és az eliteket érő kritikák és a számonkérési hajlandóság. Számos új mozgalom válik ezen az úton politikai tényezővé.
A válság egyik lehetséges, legpozitívabb következménye éppen ezeknek a kreatív, problémamegoldó-alternatívakereső gondolkodásmódoknak és reformmozgalmaknak a megerősödése, és ennek logikus következményeként új szövetségek, globális, európai és regionális hálózatok kialakulása és összekapcsolódása. Mindez megerősítheti a helyi társadalmak demokratikus kezdeményezéseit és új energiákat és impulzusokat adhat a perifériára szorultaknak. A mélyebb demokratikus hagyományokkal, vibrálóbb, közéletileg aktívabb civil társadalmakkal rendelkező országokban már most számos jelét tapasztalni ennek az átalakulásnak. Álmatagabb, perifériás és parochiális világokban még az ún. elitek sem teljesen tértek magukhoz a meglepetéstől. Régi típusú beidegződésekkel és technikákkal próbálják elterelni vagy elaltatni az alulról érkező kritikákat. Leginkább a külvilágtól várják a megoldást.
A mai magyar társadalom és a világválság
A magyar társadalom még nem érzékeli teljes komplexitásában a globális válságot. Egyrészt túlságosan el van foglalva saját – egyáltalán nem jelentéktelen és a világválságtól nem független – helyi válságaival, másrészt elbocsájtásokra és üzemek bezárására egyelőre főként a meglehetősen zárt világot képező multinacionális vállatoknál került sor, harmadrészt a bagatellizáció viszonylag jól sikerült. Emellett elenyésző azoknak az aránya, akik megtakarításaikat olyan részvényekben tartják, amelyek a krach következtében hirtelen értéküket vesztették. Nem jellemző az amerikaihoz hasonló mérvű lakossági eladósodás sem, és így a hitelek visszafizetésének elmaradása sem fokozza a pánikot. Régi bölcsesség érvényesül itt ironikusan: ahol nincs, onnan elvenni is nehéz.
Mindemellett is feltűnő, hogy az ideológiai csatatértől eltekintve – ahol újra hangossá vált az erős államot és jelentékeny állami tulajdont és gazdasági szerepvállalást követelők tábora, és ahol a pro és kontra tovább röpködnek, és az átgondolatlan és gyorsan feledésbe merülő jelszavak és ígéretek –, nem találkozhatunk szinte semmilyen komolyan vehető reális és átfogó elemzéssel, amely hazai esélyeinket és teendőinket globális és európai kontextusban tárgyalná, és a felállított diagnózis alapján terápiaként nem új formába bújtatott régi eszméket, hanem konkrét cselekvési programot kínálna. Tamás Gáspár Miklós briliáns eszmefuttatásai a kapitalista világrendszer bukását vizionálják, amit egy új típusú posztmodern globális proletariátus öntudatra ébredésétől tesz függővé. A másik oldalon Bogár László számos konkrét javaslatot is tartalmazó átfogó globalizáció kritikáját kizárólag a nemzeti egység újbóli megteremtésével és az egység akadályainak felszámolásával véli megvalósíthatónak. Ezekben a kritikákban sok minden megszívlelendő, érvelésük gyakran találó és szellemes, a társadalmi szempontból használható megoldási javaslatok azonban elmaradnak. Az ideológia a valóság fölé kerekedik, és az eszme elfedi vagy eltorzítja a konkrét cselekvési lehetőségeket. Nem sok segítséget kapunk általuk a konkrét kapaszkodók megtalálásához.
Kiváló pszichológusaink – mint Kopp Mária vagy Popper Péter – számot adnak a magyar társadalom lélektani válságtünetiről, de az ő elemzéseik is megmaradnak a diagnózisok felállításának szintjén.
A társadalom eközben egyre erősebben éli át a kiúttalanságot, a magára hagyatottságot, a reménytelenséget. Ez a negatív beállítódás tovább erősödhet és a depressziós tünetek még inkább elharapózhatnak amennyiben beválnak a válság elhúzódásáról szóló prognózisok. A magasabb szintű közéleti kultúrával és közjó iránti elkötelezettséggel, azaz fejlettebb és realistább közösségi tudattal rendelkező társadalmakban ilyenkor már a kitörési pontokról szól a közbeszéd és prognózisok alapján folyik a hosszú távú alternatívák kidolgozása. Súlyos válságok esetén a meghatározó szereplők közötti partnerség és de facto együttműködés a siker kulcsa. Tökéletes egyetértés és harmónia természetesen nem létezik a sokszor ellentétes érdekeket képviselő játékosok között, de sokkal nagyobbak a kilábalás és felemelkedés esélyei ott, ahol a közjó érdekében érzékelhetően jelen van az együttműködési szándék a kormányzat, a média, a civil társadalom, az üzleti szféra és az akadémiai értelmiség között, mint ott, ahol az együttműködés fontosságáról inkább csak monologizálnak. Egy elhúzódó külső-belső válság esetén amennyiben egyik meghatározó szereplő sem tesz meggyőző lépéseket a közjó konszenzuális újrafogalmazása érdekében, tovább fog mélyülni a bizalmi válság, és folytatódni fog a társadalom dezintegrációja. Az egyes társadalmi csoportok reakciómintái ilyen helyzetekben eltérőek és gyorsan átcsaphatnak egymás ellentéteibe. A növekvő bizonytalanságban megnőhet a kérkedően cinikusok, a csak önérdeket kergetők, az apatikusak, passzívak és befelé fordulók száma. Ugyanakkor aktivizálódhatnak a leegyszerűsített világképekkel, bűnbakok megjelölésével operáló politikai mozgalmak és váteszek. Az ideológiai ellentétek eldurvulnak, önálló életet kezdenek élni, futótűzként terjesztik egymást. A politikai szenvedélyek kiszorítják a racionális érvelést és az ellenfél érvei megfontolásának képességét. A társadalom gyengének és tehetetlennek érzi magát, nem hisz a saját jövőjében, elszaporodnak az „ugye megmondtam, hogy el kell innen mennünk”, vagy „kár volt visszajönni” típusú mondatok. Pozitív minta híján a média is a negatívumokat sulykolja, mintegy visszfényeként a politikai osztály önképének. A politikai és gazdasági elit koncepciótlanságát, vezetésre való képtelenségét és hitelvesztését érzékelve megnő a szélsőséges erők önbizalma, a kilátástalan helyzet legitimálja létezésüket, megnő az esélyük, hogy parlamenti erővé váljanak. A szélsőséges erők parlamentbe kerülésének más hatása más következményei vannak a gyenge és fiatal, mint az erős és érett demokráciákban. Az első kategóriába tartozó Magyarországon, eszkalálódhat a gyűlöletbeszéd, tovább erősödhetnek a feudális kiskirályságok és informális érdekcsoportok, tovább nőhet a személyes függőség és kiszolgáltatottság érzés, egyre több mindent és mindenkit igazgat a „fortélyos félelem”. Előbb-utóbb tovább bomlik a társadalom szövete, megszűnnek az egészséges immunreakciók. Nem látjuk-e már ma is mindennek az előképét? Ha sikerül is elkerülni a legrosszabbat, az erőszak nyílt eszkalációját, egy ilyen állapotban beláthatatlan ideig gyógyuló sebek keletkeznek, régi, kibeszéletlen traumák újakkal tetéződnek. A demokrácia intézményei formálisan fennmaradhatnak úgy is, hogy demokratikus tartalmaik végletekig elgyengülnek. Ennek a negatív spirálnak van egy ördögi mozzanata: egy ponton túl már önmagát gerjeszti, a romlásnak nincs már azonosítható felelőse, bármennyire is nagy volna rá az igény. Az elmúlt évek folyamatos romlást mutató tendenciái alapján nem kizárható, hogy Magyarország egyszer csak elérkezik ehhez a ponthoz.
De természetesen léteznek más forgatókönyvek is.
A kibontakozás forgatókönyve
A válság ugyanakkor hozzásegítheti a társadalmat ahhoz, hogy kikerüljön azokból a jórészt saját maga állította csapdákból, amelyeknek meglétéről és működéséről Hankiss Elemérnek köszönhetően már jó negyed százada értesültünk. Hozzásegíthet, hogy komolyan hozzáfogjunk leépíteni a paternalizmus és keleties feudalizmus-variációkból összetevődő beidegződéseinket, képzelt és valós „mentsvárainkat”. Hozzásegíthet ahhoz, hogy jobban megértsük tévedéseinket és illúzióinkat, hogy rossz teljesítményünkért, kudarcainkért ne kizárólag másokat okoljunk.
Konkrétabban: azzal, hogy feketén-fehéren kiderült, a két évtizeden át gazdasági prosperitásunk feltételének gondolt neoliberális modell csődöt mondott, kreatív energiáinkat sikeresebb modellek kidolgozására, a meghatározó szereplők érdekeit egyensúlyban tartó megoldások kikísérletezésére fordíthatjuk. És persze segíthet annak megértésében is, hogy mindez a 20 éven át halogatott, összefüggéseiben, kumulatív hatásaiban át nem gondolt radikális intézményi átalakítások nélkül nem lesz lehetséges. Ezek viszont csak akkor megvalósíthatók, ha széleskörű konszenzus és társadalmi akarat, elszántság övezi őket. Magyarán, ha saját jól felfogott érdekében akarja a társadalom a változást és nem kíván többé a változások látszatai, színpadi díszletei mögé bújni. És természetesen vállalja az ehhez szükséges áldozatokat. Azaz ha sajátjának tekinti saját intézményeit, befektet a saját jövőjébe „stakeholder” lesz, tehát felvállalja a jövőbeli sikerekhez elengedhetetlen mai feladatokat. Ez a hozzáállás nem fog kialakulni varázsütésre, de az a mélypont, ahová mára eljutottunk jótékonyan provokálhatja egyszerre a szégyenérzetet és a cselekvési-kitörési vágyat. És természetesen segítségünkre jöhetnek pozitív példák a külvilágból is. Mert bár nagy a baj, a világ mégsem csak kudarcokról és vereségekről szól. Szerencsére már megjelentek egy felelősségteljesebb és a tágabb közösség iránt is elkötelezett új gondolkodás jelei és képviselői a civil hálózatok világában és itt-ott az üzleti szférában is. Remélhetőleg ezekből az új kezdeményezésekből új szövetségek és hatékony reformprogramok fognak születni amelyek pozitív és konstruktív hatással lesznek a politika zavaros, cselekvésképtelen, felelősséget semmiért vállalni nem hajlandó világára.
Vakmerő remények
Így is lehetne jellemezni a fent elmondottakat és biztosan sokan meg is fogják ezt tenni, de történetesen ez a címe Barack Obama nemrég magyarul is megjelent könyvének, amely szenátorrá válásának történetén keresztül mutatja be azokat a küzdelmeket, amelyeket a fiatal politikus az amerikai társadalom igazságtalanságai ellen, az elesett és kiszolgáltatott többség érdekében folytatott az elmúlt évtizedben. Ráadásul azzal a valóban vakmerő elhatározással, hogy célját nem a kétpárti politikai csatározások hagyományos eszköztárával és módszereivel, tehát nem az ellenfél radikális szidalmazásával és lejáratásával, a másik oldalról érkező javaslatok vagy kritikák gondolkodás nélküli lesöprésével, hanem közös nevezők keresésével, az alapító atyák javasolta állandó újrafontolásokkal, új partnerségi viszonyok és hálózatok kiépítésével éri el. Ez a megközelítés valóban vakmerőnek tűnhetett az elmúlt évek amerikai kül- és belpolitikájának fényében, amikor a nyugati világ már lemondani látszott az amerikai demokráciáról, és együttműködési készségről, amikor az Egyesült Államoknak hadseregén kívül szinte minden meggyőző ereje elveszetőben volt és egyre több könyvet írtak arról, hogy az európai álom, vagy esetleg valami más kerül az elmosódó amerikai álom helyére. Obama könyvének alcíme: „Gondolatok az amerikai álom újraélesztéséről” tükrözi azt a megújulási képességet, amire nekünk is oly nagy szükségünk volna. Nem véletlen, hogy Obama könyvében ’68-asnak nevezi önmagát, amennyiben a változások gyermekeként soha nem adta fel a változtatásokba vetett hitét. Elnökké választása nemcsak az amerikai belpolitika kopernikuszi fordulata, de világosan mutatja a demokráciában rejlő aranytartalékokat. Valamint, hogy értékeink, felelősségvállalásunk és hitünk erősebbeknek bizonyulhatnak a reménytelenséget sugárzó környezetünknél. A fiatal és változást akaró amerikai generációk megérezték ezt és Obama mellé álltak. De az is lehet, hogy Obama tehetsége nem csak abban áll, hogy megérezte mennyire kellenek a változások, hanem hogy meggyőzően bizonyította, hogy ezeket a változásokat új módszerekkel, újfajta közbeszéddel és egy új vízió programmá alakításával lehet csak elérni.
A kettős válság teremtette cselekvési kényszer és a pozitív példák Magyarországon is mobilizálhatják a civil világ kreatív energiáit, megerősíthetik önmagába vetett hitét, megnövelhetik a szolidaritás és a közösségi felelősségvállalás hajlandóságát. 2011-ben Magyarország veszi át az Európai Unió soros elnöki tisztét. A jelenlegi lehangoló országképpel és társadalmi közérzettel nem leszünk képesek sikerre vinni ezt a feladatot. Az előttünk álló két évben egy alulról építkező új, nyitott és párbeszédképes reformmozgalom ma még vakmerőnek tűnő reményeket válthatna valóra. Előkészíthetne egy új, 21. századra hangolt társadalmi szerződést, segíthetne újra értelmezhetővé tenni a közjót és pontot tehetne az „átmenetnek” becézett vadkeleti kapitalizmus destruktív korszakának végére. Emellett a globális és európai színtereken újra megbecsült és kívánatos partnerré tehetné az országot. Adnunk kell egy esélyt a kibontakozásnak.
Budapest, 2009. január 2.
|
|
|
|
|
|
