Magyar oldalak
| Schäffer Erzsébet: Mezitlábas Rózsa Péter meg a fürkészdarazsak |
|
|
Egy környezettudatos parasztember Virágoskútról
Amikor beszélni hallom paradicsomról, lóról, az érett dinnye titkairól, a kapálás technikájáról, a mangalica szalonnájáról, a hídi vásáron vett subáról, na, meg a legkedvesebb verseiről, hát szívem szerint, ott maradnék a tanyáján, Virágoskúton meg Vókonyán. Ahol nincs vegyszer, ahol nem megy pocsékba semmi, mert átgondolt gazdálkodás folyik. Ott maradnék. Mint a postamester is...
|
Rózsa Péter föltolja a szalmakalapját, nevet s egyből kiábrándít.
- Nem volt az postamester, csak valami főhivatalnok a postán. Aztán eljött a tavalyi bemutatóra a tanyára, látta az állatokat, a zöldségültetvényt, a kis üzemünket, ette a kóstolónkat, életében először hallott a biogazdálkodásról... Másnap megkeresett, és azt mondta, ő nem akar úgy élni, ahogy eddig élt... Papírok közt, irodában. Eljött, pedig nem tudtam annyit adni, mint amit ott kapott. Most ő a telepvezetőnk. Küszködünk, mert még tanulja a mezőgazdaságot. De kerek a lelke, s ez a lényeg...
Kiált egyet, mert az előbb arról mesélt, hogy mióta elromlott a traktoruk lóval kapálnak a fóliában is. S nem is nagyon igyekeznek megjavíttatni. Biogazdálkodás ez is, mondja és nevet, visszamegyünk a lóhoz...
- A kedvenc tanmesém, elmondom magának is. A traktor, mint minden gép, elromlik.Egy dzsondértraktor ára tízmillió forint. Ha be se indítom, akkor is fogy az értéke, amortizálódik évi egy millióval. S közben csak fogyaszt, rontja a levegőt. Mig a ló megellik. Nemhogy csökken az értéke, hanem nő, csikaja lesz, szaporodik. S közben értékes trágyát ad. Ennivaló takarmány meg ekkora gazdaságban mindig van. Ilyen egyszerű.
- Hány lova van?
- Most húsz idebent. Kint a pusztán is egy pár. A múlt héten cseréltem egyet tiz birkáért.
Meglát valakit, odakiált.
- Szóljatok Lacikának, fogja be a Gézát, a pónit. Nézzék meg, milyen ügyes. Aranyat ér ez a gyerek, ő az egyik állatgondozó. Jelentkezett, jönne dolgozni. Mondtam, előbb nézzen körül. Hát képzelje el, úgy jött át Böszörményből lóháton. Bevágtatott egy hatalmas nagy lovon, egy gyönyörű nóniuszon. Megmondom őszintén, örült a lelkem. Még a neve is szép, Cserép Lászlónak hívják.
A padlizsánsorok közt már ott baktat a póni, úgy húzza az ekekapát, nem sért meg egy levelet sem. Cserép László van vagy húsz éves. Kérdem, mit szeret ezen a munkán? Azért kérdem, mert a fiatalok mintha menekülnének a földtől.
- Állatgondozónak tanultam, de abbahagytam. Otthon állatok közt nőttem föl, csak ragadt rám valami. Engem megnyugtat minden állat... Nem tudok mást mondani.
- Nem szeret sokat beszélni, igaz?
- Amennyit kell. Elég az.
Fogja a gyeplőt, elköszön. Rózsa Péter utánanéz.
- Hogy idejött, azóta már itt dolgozik az apja is. De a gyerek sincs egyedül, vele van az élete társa, egy helyes fiatal lány és megszületett a kisfiuk is.
**
Paradicsomot válogatnak az asszonyok, odakiált.
- Kati! Hozzatok már abból az új ivóléből! Hátha már kihűlt. Kiváncsi vagyok, kitalálja-e miből van!? Az epret azt kitaláltam, de a bodzavirágot nem. Ez az új termékük. De most rakják el a cukkinis lecsót, a padlizsánkrémet, lassan a pizzaszószt, s amit a hatalmas kert, a gazdaság kinál.
- A legszebb áru megy a piacra. A feleségem Rózsika megy a kocsival, megy vele segitség persze, még éjszaka indulnak, ő vezet. Kétszer egy héten Pestre, a Marcibányi térre meg az újpesti biopiacra. Mióta sajtot is gyártunk, s tejterméket, túrót, tejfölt, többféle krémsajtot, tejet is visznek. Már vannak megrendelők szép számmal. S Hajdúböszörményben és Debrecenben házhoz is hordunk, amit csak megrendelnek, zöldséget, tejterméket, amink van. Szóval a szép áru piacra kerül, a gyengébbet, vagy hibásat, nem olyan mutatósat feldolgozzuk. Zöldségkrém, lecsó, gyümölcslé, nem is győzzük, annyira keresik. A hulladék, és a selejt, megy az állatoknak. Semmi nem vész kárba.
**
Csöng a telefonja. Mindig csöng. Most egy szerelő hívja. A gazdaság öntözőrendszere számítógépes vezérlésű, hiába keresnek, nem találnak szakembert hozzá.
- Végighívtuk Balmazújvárost, a környékbeli iskolákat, Pallagon a mezőgazdasági iskolát - nem jönnek dolgozni a gyerekek. De sehová se mennek. Kihúzzák valahogy az éveket, még egy iskola, még egy tanfolyam, mi már rég önállóak voltunk, a maiak még el se kezdik. Se a munkát, se az életet. Mi lesz igy? Évekkel ezelőtt nem hittem, amikor azt mondta valaki, meglátjátok, nem lesz munkás a földeken. S most itt tartunk. Ki fog dolgozni? Nekem jó munkásaim vannak, hetven embert foglalkoztatok, de most is szóltak ketten: Visszamegyünk a varrodába. Mondom, dehát onnan jöttetek. És ott fele annyi pénzt kaptok. De háromkor vége a munkának... Erre mit mondjak. Nálunk meg ötkor van vége. Tudom, kemény a fólia alatt, negyven fok van. Dehát nyáron itt így van...
**
Odébb lép, az inge zsebéből kis fiolát húz elő. Halk a hangja, szinte gyöngéd.
- Nézze csak, nézze! Itt a kis fürkész! Látja, itt ez a paréj, tele van levéltetűvel. De már egy se él. A fürkészdarázs - én sokat megfigyeltem már -, odamászik rá, s hátul, a tojócsőn át beletojja a petéit a levéltetűbe. Igy öli meg. Több milliót áldoztam erre, az elején vettünk fürkészeket, katicákat. Ma már milliárdszámra vannak fürkészek. Tavasszal az akadémiáról itt volt egy tudóscsoport, ők is a parazitáló rovarokkal foglalkoznak. Ennek van értelme, a biológiai védekezésnek. Mert a vegyszerek olyan károkat okoznak, amit előre lehetett látni. Be is következett. Szennyezett a föld, szennyezettek a vizek, az ember már nem bírja a szervezetét teljesen legyöngítő kemikáliákat. Nézze meg mennyi az allergiás ember, a daganatos betegségek száma követhetetlen. És még mindig nem tanulunk.
- Péter, soha nem használt vegyszert? Nem permetezett? Nem műtrágyázott?
- Amikor a szokványos módon gazdálkodtam, akkor is nagyon keveset használtam és vegyesen a biológiai növényvédő szerekkel. De már rég tudom, a jövő, az ökogazdálkodás, a biotermesztés. Annyit szabad termelni, amennyit az a föld elbír, nem többet. És akkor lehet normálisan védekezni. Ezért alkalmasak a kisgazdaságok. És ezért nem jók a nagyüzemek. Erre nálunk okosabbak már rég rájöttek. Ahogy a dédszüleink is gazdálkodtak. A vegyszeres védelemnek nincs vége: beteg lett a búza? Vesz rá vegyszert, lefújja. Jön a krumplibogár? - lepermetezi. Aztán tíz nap múlva elmúlik a hatása, jön egy eső és újra kezdheti. Van aki vakon csinálja, permetez minden héten. Hát az én lelkiismeretem ezt már nem engedné...
xx
Megint a telefon. Most egy tanfolyamról kérdezik. Mert azt is tart. A munkaügyi központtal közösen átképzős biogazdálkodó tanfolyamot. Nem állja meg, most is kapacitál valakit:
- Jöjjenek ki Vókonyára! Hortobágy, Balmazújvárostól fél órányira. Igen, augusztus huszonkilencedikén. Az egy vasárnap. Előadás is lesz, főzőverseny, kóstoló, muzsika. Vegyesen, hogy el ne fáradjunk. Se a beszédbe, se az evésbe...! Jöjjenek...!
**
Jó itt, a közelében. Nézem Rózsa Pétert, ezt a különös mezitlábas gazdát a Körispatakon kapott szalmakalapjával, amitől nem válna meg semmi pénzért, hallgatom a végeérhetetlen történeteit, ami mögött tudás, tapasztalás és rengeteg munka áll. És valamiféle hit emberben, Istenben, maga magában. És ott van a köszönete is, nagyapjának a példáért, apjának a szigoráért, anyjának azért a régi metszőollóért... Mert minden ott kezdődött, mondja.
**
- Amikor kertészként leérettségiztem Pallagon, az osztálytársam, a tanácselnök lánya kapott egy Zsigulit a ballagásra. Én meg kaptam az édesanyámtól egy metszőollót. De olyat, tán a havi fizetése ment rá. Na, én azzal a metszőollóval egy év múlva megkerestem a Zsiguli árát.
Egy szőlőben kezdtem, semmim nem volt, kértem apámat adjon kölcsön egy kapát. Azt mondta nem ad, vegyek magamnak. Ott egy rossz sarabolókapa, vidd el Szikszai Feri bácsihoz, mondta, meghegeszti tiz forintért, azt viheted. Vittem is. Az volt az első kapám. Aztán amikor már belelendültem, volt vagy negyven. Minden növényhez. Sárgarépához kiskapa, hegyes kapa, félhold alakú, széles sorhoz, keskeny sorhoz, káposztához... Mind másképp eszi a földet, könnyebb dolgozni vele, meg is tanultunk kapálni rendesen...
Aztán dinnyés lettem... Nem hinné, hogy nyaranta megettem vagy egy teherautónyi dinnyét. Olyan volt a dinnyénk, emlegetik még ma is Balmazújvárostól Biharkeresztesig. Egyszer hallom, Hajdubagoson ingyen mérik a szőlőskertet, csak ki kell takatirtani. Csupa siskanád, tippen, tarack volt. Egy Rábával kihúzattuk a tuskókat, megdolgoztam, kiültettem a dinnyepalántot. Nem esett eső két hónapig, a nyulak kiették földig, a palántokból nem láttam egyet se. Aztán elkezdett esni az eső. Kihajtott mind, megfogtak azok. Olyan dinnyénk lett, híre járt Bagoson. Nyolcszáz mázsát leszedtem egy nap. S lékelve árultuk a piacon! Na, de én mind a tízezer fészekbe tettem egy lapát juhport, birkatrágyát, ott szedtem az álláson, senkinek nem kellett.
Sok mindent próbáltam. Mezítláb, stoppal vittem a dinnyét Hegyesre, ott fociztam tizenhat évig, árultam a dinnyémet az utcasarkon, mig el nem fogyott. Vasárnap a meccsen mind kiabáltak, ha nálam volt a labda: Lékeld meg! Aztán csináltunk egy szövetkezetet, sokféle terméket szállítottunk nyugatra. Mindenfelé. Nyereséges volt a szövetkezésünk. Repültem vagy harminchatszor. Ma már odahagytam minden posztomat. Nem vágyom a nyakkendős öltözékre. Az a biztos, amit csinálunk. Az első évben, amikor áttértünk a biogazdálkodásra megtetvesedett a paprikánk. És nem permetezhettem. Odaveszett akkor minden. Lassan, elölről, apránként újrakezdtük.
Nem tudtam, hogy ő honosította meg nálunk az édeshagymát, a kapija paprikát, a sherry paradicsomot, a mag nélküli dinnyét. Falatozunk, közben is mesél. Hogy a kukoricát ugyan öntözi, de közte kétszáz mázsa tök is megterem. Abból ivólé lesz. Meghozza az árát. Nem vesznek semmit a boltból legfeljebb a sót. Most már a kenyeret is maguk sütik. Az éjjel herét kaszáltak a nagyfiúval, s hallom, ahogy a kicsinek mondja, elébb adj a nyulaknak, aztán majd ehetsz te is. Nézem az ágya környékét, beterítik a könyvek. Szakkönyvek és verseskötetek. A két legkedvesebb, Arany és Petőfi. És egy harmadik, Latinovits Ködszurkálója.
- Én csak egyet akarok. Hogy elváljon az igaz a hamistól. Hogy ahol én vagyok, ott rend legyen. A tej tejből legyen, az eperlekvár eperből. Hogy a paraszt megkapja a rendes árat a termékéért. Mert ő egy évben csak egyszer arat. A kereskedő viszont minden nap megforgatja a pénzt. De azzal nem lehet értéket teremteni. Ezt kéne megérteni. Csak munkával...
**
Ott ahol jártam, ragadványneve van minden rendes embernek. Meséltek nekem a dédapákról, Vasködmön Kocsi Bálintról, meg Nagybajuszú Horvát Lajosról... . Nem akármilyen emberek voltak. Rózsa Péternek én adtam a Mezitlábas nevet. Mert az. Amikor csak teheti lerúgja a cipőjét, talpát nekifeszíti az anyaföldnek, s nem sírja vissza a nyakkendős éveit. Inkább emlegeti Szekér Gyuri bácsit, a csőszt, akivel minden áldott nap tésztalevest főztek a szőlőben, ahol az érettségi utáni első években szerencsét próbált. Egyik aprította, másik mosogatott. Úgy fogadott az elmaradhatatlan szalmakalapjában szurtos lábbal, ölelő kézzel, széles nevetéssel. Én meg a bioparadicsomát emlegetem, főztem én abból olyan paradicsomlét, megáll benne a kanál.
***
A szerző ezen írása a Nők Lapja 2004. 35. számában jelent meg.
Ezúton köszönjük meg neki, hogy hozzájárult ahhoz, hogy a honlapunkon is megjelentessük.
A témához kapcsolódó fórum megtekintéséhez kattintson erre a szövegre!
|
|
|
