Dietrich Fischer: A globalizáció és a személyes biztonság
A globalizáció nem csodaszer, amely automatikusan elhozza majd az egész földgolyóra kiterjedő együttműködést. Ám azoknak sincs igazuk, akik gonosz erőt látnak benne. A globalizáció megsokszorozza az emberiség előtt nyitva álló lehetőségeket. Az, hogy ennek mennyire tudjuk hasznát venni, kizárólag a mi döntéseinktől függ.
Ez az írás a hatalom négy formáját – a katonai, a gazdasági, a kulturális és a politikai hatalmat – vizsgálja meg, és elemzi azokat a mechanizmusokat, amelyek a hatalom e fajtáinak fokozott koncentrációjához, illetve decentralizálásához vezethetnek. Felteszem a kérdést, kik tehetik meg és kik akarják megtenni, hogy tevőlegesen hozzájáruljanak a hatalom demokratizálásához és ezzel fokozzák az emberek személyes biztonságát.
Vajon a globalizáció fokozza az emberek biztonságát, vagy inkább fenyegeti? Ez kizárólag attól függ, milyen formákat ölt.
Vannak, akik globalizáción azt a jelenleg zajló folyamatot értik, amely során egyre több vagyon és hatalom koncentrálódik egyre kevesebb kézben; amely mélyíti a harmadik világ nyomorát, ellenállást gerjeszt a külföldiek túlsúlyával szemben, és amelynek során egyes nagyhatalmak katonai erő bevetésével tartják fönn az egyenlőtlenséget és biztosítják hozzáférésüket a világ természeti kincseihez. Ilyen formájában a globalizáció fokozza a strukturális erőszakot, a háborút, és aláássa az emberek személyes biztonságát. Minden civil szervezetnek igaza volt, amely felemelte ellene a szavát olyan helyszíneken, mint Seattle, Prague, Genoa, Washington, Davos vagy Porto Alegre. A szóban forgó folyamatot meg lehet, és meg is kell fordítani.
A globalizáció azonban jelentheti a Föld országainak egyre fokozódó kölcsönös függését is, amely azért áll elő, mert egyre olcsóbb és gyorsabb a kommunikáció és a közlekedés, és ezáltal lehetővé vált az eszmék, termékek és emberek mozgása a világban. Ez a változás már a 19. század távíróival és vonataival megindult, sőt valószínűleg még annál is korábban, és mára minden valószínűség szerint visszafordíthatatlanná vált. Benne rejlik az a lehetőség is, hogy elvezessen a fokozott nemzetközi együttműködéshez, a problémák közös megoldásához és a tudás globális terjedéséhez. Nem kizárt, hogy a Föld összes lakójának életkörülményein és létbiztonságán is javíthat. Hiszen a globalizáció képes megnehezíteni, hogy a totális rendszerek elzárják lakosságuk elől a külvilág eseményeit, ez pedig már számos diktatúra vesztét okozta. Ezek közé tartozott Kelet-Európa szovjet megszállása, amely 1989-ben ért véget, csakúgy, mint a Szovjetunió összeomlása 1991-ben.
Ha sikerült a megfelelő formában élnünk a globalizáció adta lehetőségekkel, javíthatunk a szegények életkörülményein, miközben megőrizzük a kulturális sokféleséget. A perui Andok egyik falujának lakói például hagyományos technikával színes mintás gyapjúszőnyegeket szőttek. A nehezedő gazdasági helyzetben azonban egyre többen közülük arra kényszerültek, hogy munkát vállaljanak a közeli szénbányában, így a művészi szövés hagyománya végveszélybe került. Egy fiatal vállalkozó azonban www.peruhandicraft.com címen létrehozott egy weboldalt, ahol a népművészek közvetlenül a leendő vevőknek kínálhatják portékájukat. A vállalkozó a szóban forgó perui faluba is ellátogatott, és az egyik ottani művészt bevezette a weboldalra. Ez a férfi innentől kezdve a korábbinál jóval több pénzért tudta értékesíteni a szőnyegeit, mégpedig úgy, hogy közben a vásárlók a korábbinál kevesebbet fizettek, hiszen az összes közvetítőt sikerült megkerülni. A szóban forgó művész fokozatosan a társait is hozzásegítette, hogy otthagyják a munkahelyüket a bányában és újra a korábbi művészi tevékenységből tartsák fenn magukat, ezzel pedig magát a hagyományt is sikerült átmenteni.
Természetesen számtalan hely van a déli féltekén, ahol a világpiaci verseny kárt okozott az embereknek, amikor kézműves termékeik olcsó, tömegtermeléssel előállított termékekkel voltak kénytelenek versenyre kelni; vagy amikor támogatott mezőgazdasági termékek vezettek helyi parasztok elszegényedéséhez, mégis: bénító hiba lenne, ha csak a jelenség rossz oldalára lenne szemünk. Meg kell és meg is lehet találni a módját, hogy a globalizációt valamennyiünk életminőségének javítására fordítsuk.
Mai problémáink java része olyan ördögi körhöz hasonló mechanizmusokból származik, amelyek révén a vagyon és a hatalom egy szűk elit kezében összpontosul; máskor pedig háborúk okoznak gondot. A múltban az ilyen ördögi körök sokszor csak egy ország területére korlátozódtak, a globalizáció előrehaladtával azonban egyre inkább kiterjednek az egész földgolyóra. Hogyan törhetjük meg ezeket a körkörös mechanizmusokat? Hogyan foghatjuk igába a globalizációt oly módon, hogy a hatalmat ne koncentráljuk, hanem decentralizáljuk és demokratizáljuk?
A hatalom négy legfőbb válfaja a katonai, a gazdasági, a politikai és a kulturális hatalom. Ezek négy alapvető emberi igénynek felelnek meg: az életben maradás, a jólét, a szabadság és az azonosságtudat iránti igénynek (ellentétük pedig a közvetlen erőszak, a nyomor, az elnyomás és az elidegenedés). A nyomor és az elnyomás a Galtung által „strukturális erőszaknak” nevezett jelenség két aspektusa: az élet és jólét ilyenkor nem fegyverek következtében vész el, hanem igazságtalan társadalmi struktúrák hatására, amelyekben a spektrum egyik végén szélsőséges jólétet és pazarlást, a másik végén pedig fölösleges nélkülözést találunk. Schrock-Shenk (2002) becslése szerint naponta 34.000 öt év alatti kisgyerek hal meg éhezés vagy olyan betegségek következtében, amelyeket meg lehetett volna előzni. Ily módon a strukturális erőszak jóval több halálos áldozatot követel, mint a közvetlen erőszak, azaz a háborúk és a bűncselekmények. A kulturális erőszak nacionalista, rasszista, szexista és más hasonló szempontok szerint különbözteti meg az embereket, és erre hivatkozva próbálja igazolni a közvetlen és a strukturális erőszakot. Az erőszak négy formája általában kölcsönösen kiegészíti egymást. A hatalmat decentralizálni és demokratizálni kell és lehet is, hiszen csak így juthatnak el mindenkihez a globalizáció előnyei.
Az 1. táblázat számba veszi, miként erősítik egymást kölcsönösen ezek a hatalmi formák, és hogyan vezetnek a hatalom és vagyon összpontosulásához a hierarchia csúcsán, miközben az alsó szinten nyomort és kiszolgáltatottságot okoznak.
A 2. táblázat a hatalom decentralizálásának lehetséges módozatait írja le, amelyek révén a nyomorban élők helyzetén enyhíthetünk.
1. táblázat: A hatalom koncentrálódásához vezető mechanizmusok
(A hatás a bal oldali oszlopban felsorolt hatalmi formából indul ki és a fölül megnevezett hatalmi forma felé irányul.)
Cégek katonai tulajdonban, magánhadseregek, zsoldoshadseregek
Politikai hatalom
A médiát politikai elitcsoportok ellenőrzik
Korrupció
Az ellenzéki pártokat betiltják, üldözik
A kormány fegyverekre költi az ország vagyonát
Katonai hatalom
A média fölötti ellenőrzést elragadja a katonaság
Magánhadseregek, antidemokratikus harcok finanszírozását szolgáló gyémántkereskedelem
Katonai puccsok, katonai diktatúra
Fegyverkezési verseny
2. táblázat: A hatalom decentralizálására alkalmas mechanizmusok (A hatás a bal oldali oszlopban felsorolt hatalmi formából indul ki és a fölül megnevezett hatalmi forma felé irányul.)
Hatalmi formák
Kulturális hatalom
Gazdasági hatalom
Politikai hatalom
Katonai hatalom
Kulturális hatalom
Mindenkire kiterjedő szólásszabadság
Ingyenes és kötelező közoktatás
Médiához való igazságos hozzáférés minden politikai párt számára
Békére való nevelés
Gazdasági hatalom
Internet; a médiához való igazságos hozzáférés
Gazdasági demokrácia, javak újraelosztása; ingyenes alapszolgáltatások
Közpénzekből finanszírozott választási kampányok
Civil alapú védelem
Politikai hatalom
Média demokratikus ellenőrzése
Átláthatóság, korrupcióellenes intézkedések
Nemzetközileg ellenőrzött választások
Demokratikus döntéshozás háború és béke kérdéseiben
Katonai hatalom
A katonai erők nem jutnak szerephez a oktatásban
A katonaságban civil ellenőrzés érvényesül
Nemzetközi békefenntartók jelenléte, Nemzetközi Bűnügyi Bíróság
Erőszakmentes ellenállás
Az alábbi bekezdésekben részletes leírást kínálunk néhány olyan mechanizmusról, amelyek képesek kiváltani a hatalom decentralizálását. Ezek a példák a teljesség igénye nélkül csupán afféle vitaindító funkciót töltenek be.
1. Kulturális hatalom
A kulturális hatalom demokratizálásának legjobb garanciája a szólásszabadság – az, ha mindenkinek lehetővé tesszük, hogy egyenlő mértékben hallassa a hangját, és teret adunk, hogy a legjobb ötletek gazdái részesüljenek a legtöbb figyelemben. Az Internet alkalmas arra, hogy megtörje a nagy médiabirodalmak és a kormányok monopóliumát, s így nagyban hozzájárulhat a kulturális hatalom decentralizálásához.
Ha a televízió és a rádió adásideje pénzért megvásárolható, a gazdagok több adásidőhöz jutnak és többet hallathatják a hangjukat, mint mások. Az volna helyes, ha az adásidő fölött választott bizottság rendelkezne, amely képviseli valamennyi gazdasági, kulturális, etnikai, korcsoport és mindkét nem érdekeit és kívánságait, és független a hatalmon levő kormánytól. Ha a kormány valamely tisztségviselője megszólal, ugyanilyen időtartamban teret kell biztosítani az ellenzéki vélemény számára is. A rádió és a televízió hullámhosszaira vonatkozó engedélyeket nem a kormányoknak kellene kiutalniuk, hanem az volna helyes, ha ezeket valamilyen demokratikusabb formában bírálnák el.
Katonai puccs esetén a rádió és televízióállomásokat mindig az elsők között foglalják el, hogy az új vezetők szabadon terjeszthessék propagandájukat és cenzúrázhassák az összes ettől eltérő véleményt. Valójában azonban egyáltalán nem lenne szabad elismernünk a hatalom olyan birtokosait, akik erővel ragadták magukhoz a vezetést, és azonnal a Nemzetközi Bűnügyi Bíróság elé kellene állítani és szankciókkal sújtani őket. Ha az egész világ automatikusan és kettős mérce nélkül így reagálna, könnyebben vissza tudnánk szorítani a katonai puccsok számát. Rettenetes hiba volt, hogy 1980-ban, amikor Irak megtámadta Iránt, az ENSZ támogatta azt a Szaddám Husszeint, aki egy évvel korábban ellenlábasai kivégzése révén ragadta magához a hatalmat. Az ENSZ támogatása belejátszott abba is, hogy egy évtizeddel később megtámadják Kuvaitot, ez pedig elvezessen az 1991-es Öböl-háborúhoz, amely a fenti agresszió elhárítását célozta. Az Egyesült Államok végül megtámadta Irakot, hogy megdöntse Szaddám Husszein zsarnoki rendszerét, de ez csupán az iraki nép szenvedéséhez vezetett.
2. Gazdasági hatalom
A régebbi korokban csak a gazdagok tehették meg, hogy magántanárokat fogadva képeztessék gyermekeiket. Ez hozzájárult a vagyon és hatalom összpontosulásához. Az ingyenes és kötelező közoktatás – a 19. század e hatalmas társadalmi vívmánya – már az emberek jóval szélesebb köréhez juttatta el a tudást, akik így jóval esélyesebben indultak el az életben. Számos országban az írástudatlanság a fejlődés egyik fő akadálya. A legtöbb olyan ország, amelyben magas az írástudatlanság szintje, tömeges szegénységtől is szenved, azok pedig, ahol a felnőtt népesség szinte egésze tud írni és olvasni, általában a gazdaságilag is jól teljesítő országok közé tartoznak.
A világgazdaság ma a Monopoly nevű játékhoz hasonló módon működik, tehát akiket a puszta véletlen már az indulásnál előnyös feltételekhez juttatott (s ehhez esetleg jobb képességekkel rendelkeznek), azok tulajdonhoz juthatnak, másoktól bért szedhetnek és tovább szaporíthatják a vagyonukat, mindaddig, amíg végül minden vagyon egyetlen játékos kezébe kerül, és a többiek mind csődbe mennek. Ideje, hogy megváltoztassuk a játékszabályokat, és olyan mechanizmusokat vezessünk be, amelyekkel lehetővé válik a közös javak újraelosztása. Ezek közé tartozik a progresszív adózás (amely idővel az egyenlőség irányába mutat; a jövedelmek progresszív adóztatása ugyanis lelassíthatja, de megakadályozni nem tudja a vagyon felhalmozását; a progresszív vagyonadózás pedig visszafordíthatja az egyenlőtlenségeket). Fontos az is, hogy létrehozhassunk egy globális jóléti rendszert, amely mindenki alapvető szükségleteit kielégíti, legelső sorban is az elegendő táplálék iránti igényt. A legfejletlenebb országok adósságait el kellene engedni és műszaki segítséget nyújtani a helyi önsegélyező csoportoknak. Ennek egyik mintája az Egyesült Államokban rendelkezésre álló mezőgazdasági fejlesztési szolgáltatás, amely ingyenes tanácsadással és tájékoztatással segíti a gazdálkodókat: e nélkül a mezőgazdaság nem válhatott volna az amerikai gazdaság egyik húzóágazatává. Ilyen jellegű szolgáltatásra globális szinten is szükség van, ennek során azonban nem csupán a fokozott termelékenységre, hanem a környezet megóvására is figyelmet kell fordítani.
A korábbi adósságok kamatai jelenleg egyfajta fordított „Marshall-tervként” működnek, hiszen a pénz most a szegény országokból áramlik a gazdagok felé. Ennek helyét egy valódi globális Marshall-terv kellene, hogy átvegye, a szegény országok megsegítésére. Jan Tinbergen egy Világkincstár létrehozására tett javaslatot, amely az egész világ fejlődésének finanszírozásában kapna szerepet, valamint az egész Föld környezetének megőrzésében, a nemzetközi békefenntartásban és a konfliktusok békés síkra terelésében. Ezt az intézményt adókból: így a valutaspekulációkra, illetve a környezetszennyezésre, a természeti erőforrások és a Föld közös területeinek használatára kivetett adóból lehetne finanszírozni. Ha ilyen eszközökkel hozunk létre pénzalapokat a globális problémák megoldására, ez járulékos előnyökkel is járna: például – a Tobin-féle adó esetén – mérséklődne a valutaárfolyamok ingadozása; a környezetszennyezési adó révén tisztább lenne a környezetünk, a természeti erőforrások és köztulajdonú területek használatáért kirótt adó esetén pedig a természet megőrzésében tennénk nagy előrelépést. Az ilyen típusú adók ezért könnyebben elfogadhatók, mint egy globális jövedelemadó, amely a többi adónemek mellé sorakozna be. Fontos figyelni arra, hogy az így kitermelt pénzösszegek ne kerüljenek egyenesen a kormányok kezébe anélkül, hogy őket elszámoltathatóvá tennénk, mivel a pénz így gyakran a politikai szereplők zsebében köt ki. Nem egy példa volt már rá, hogy ezek a pénzek végső soron épp a legkorruptabb diktatúrák hasznát szolgálták, mint Marcos, Mobutu, Duvalier és Szaddám Husszein esetében. Az ilyen források felhasználását tehát tekintélyes nemzetközi bizottságnak kellene szigorúan ellenőriznie, amely biztosítaná, hogy a pénz a rendeltetésének megfelelő helyre kerüljön.
A politikai hatalom mellett azonban a gazdasági hatalmat is demokratizálnunk kell, s épp ilyen fontos, hogy csökkentsük a világban fennálló óriási különbségeket. Marc Hathaway kiszámította, hogy a világ legvagyonosabb 225 emberének összesített nettó vagyona nem kevesebb, mint az emberiség szegényebbik felének összvagyona. Ez azt jelenti, hogy átlagot számítva mindegyik szóban forgó milliárdos akkora jövedelemmel rendelkezik, mint tizenegy millió a legszegényebb emberek közül.
A világ legtöbb országában létezik a kenőpénzek fizetését tiltó törvény, ám ezt a legtöbb országban nem tudják betartani. A Transparency International fontos feladatot tölt be, amikor a korrupció szintje szerint osztályozza az országokat, közzéteszi a legfelháborítóbb példákat, ha pedig egy ország kormánya rászánja magát, hogy felszámolja a korrupciót, a szervezet tanáccsal segíti, hogyan érheti el a célját. A korrupció nem csupán azzal állja útját a gazdasági fejlődésnek, hogy lecsapolja a rendelkezésre álló pénzeket, hanem azzal is, hogy torz irányba ösztönzi az embereket. Ha egy országban könnyebb úgy meggazdagodni, hogy magához ragadja valaki a hadsereg vagy a rendőrség irányítását, mint azzal, hogy termékeket állít elő, akkor a legvállalkozóbb szellemű emberek előbb-utóbb óhatatlanul katonai puccsokon fogják törni a fejüket, ahelyett hogy üzleti terveket szövögetnének vagy munkahelyeket teremtenének másoknak.
3. Politikai hatalom
Nem szabad lehetővé tenni, hogy a kormányok végrehajtó ága ellenőrizze a médiát, ahogyan az – például – Jugoszláviában történt Milošević idején. Az 1992-es választások előtt Milan Panić ellenzéki jelölt – aki egy békefórum képviseletében lépett föl – nem jutott adásidőhöz az állami rádióban vagy a televízióban, hiszen azt Milošević és társai ellenőrizték, ők pedig minden áldott nap árulónak nevezték Panićot. A szavazók így csupán egyetlen nézőpontot ismerhettek meg és nem volt valódi választási lehetőségük.
A választási folyamatból teljesen ki kellene iktatni a kampányok egyéni és céges támogatóit. Az volna a kívánatos, hogy a jelöltek nyilvános viták sorozatát bonyolítsák le, hogy a nézők ily módon dönthessék el, melyikükkel értenek egyet inkább. Az Egyesült Államokban és számos más országban ma működő rendszer inkább hasonlít plutokráciára (egy dollár – egy szavazat), mint demokráciára (egy ember – egy szavazat). Ausztráliában jelentősen jobb a rendszer: a választási kampányokat közpénzből finanszírozzák, tilos külső forrásból támogatást elfogadni, vagy saját pénzből finanszírozni a kampányt. Már maga Arisztotelész is arra figyelmeztetett, hogy korrupcióhoz vezet, ha a választásban szerephez jut a pénz.
A választásokat semleges nemzetközi megfigyelőknek kellene ellenőrizniük. Ennek célja nem csak az, hogy az urnáknál ne kerülhessen sor csalásra: azt is ellenőriznék, hogy a szavazás előtt minden párt és jelölt egyforma mértékben eljuttathatta-e üzenetét a szavazókhoz, és hogy valamennyi résztvevő tiszteletben tartja-e a szavazás végeredményét (nem úgy, mint Angolában, ahol Jonas Savimbi újraindította a polgárháborút, miután 1992-ben elveszítette a választásokat).
Az ENSZ kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy Namíbiában véget ért a polgárháború, és lezajlottak a választások, amelyekben a függetlenségi mozgalom vezetője, Sam Nujoma nyerte el az elnöki tisztet. Valójában a régi demokráciáknak kellene elsőként behívniuk a nemzetközi megfigyelőket, hogy bebizonyítsák: nincs rejtegetni valójuk. Ha ez magától értetődő rendszerré válna, automatikusan a csalás szándékának gyanúját vonná magára minden olyan kormány, amely elutasítja a nemzetközi megfigyelők jelenlétét.
Ha valaki erővel ragadja magához a hatalmat (mint a nigériai Babangida tábornok), vagy megakadályozza, hogy a megválasztott kormány hivatalba lépjen (miként a burmai katonai junta tette), a bűnelkövetőket nemzetközi békefenntartó erőnek kellene haladéktalanul letartóztatnia. Előfordulhat, hogy ha ez az erőteljes eszköz rendelkezésre áll, esetleg soha nem kerül sor a használatára.
4. Katonai hatalom
A katonaság képviselőinek nem szabad megengedni, hogy a híradásokat cenzúrázhassák vagy a különféle paramilitáris szervezetekben olyan helyzetbe kerüljenek, ahol a fiatalságot oktathatják.
Oscar Arias kritikával illette azt a Közép-Amerikában követett gyakorlatot, amely szerint a katonai szervezetek üzleti vállalkozásba foghatnak, mivel így a hatalmukkal visszaélve nyomják el a piaci versenyt. Ennek egyik formája az, amikor saját exportjuknak és importjuknak szabad áramlást biztosítanak a határokon keresztül, a versenytársakét azonban feltartóztatják; a másik lehetőség pedig az, hogy egyenlőtlenül tartatják be az adózási törvényeket.
Nélkülözhetetlen, hogy a katonaság demokratikus ellenőrzés alatt álljon. Szerény lépésnek tekinthetjük ebben az irányban az Egyesült Államokban a vietnami háború után elfogadott Háborús Erők Törvényét, amely kimondja, hogy az elnök egymagában nem, csupán a kongresszus nyilváníthatja ki, hogy az ország hadban áll. Sajnálatos, hogy ezt a törvényt eddig még nem tartatták be.
Az egyes országok haderőit fokozatosan egy globális békefenntartó erőnek kellene leváltania, ezt a lépést pedig általános lefegyverzés kellene, hogy kövesse. Pazarlásnak kell neveznünk azt, hogy minden ország saját haderőt tart fenn: olyasféle helyzet ez, mintha egy településen minden háznak saját tűzoltóautója lenne.
Na de ki fogja decentralizálni a hatalmat?
Bármely stratégia csak akkor lehet sikeres, ha van „hordozója”. tehát ha rendelkezésre áll egy olyan csoport, amely késztetést érez, hogy végigvigye a stratégiát és egyben képes is erre. Segíthetünk hatalommal felruházni azokat, akik ma még a globalizáció elszenvedői és szeretnék megváltoztatni annak működését, de a gazdagokat is motiválhatnánk arra, hogy a fokozottabb egyenlőség érdekében munkálkodjanak (hasonlóan Ted Turnerhez, aki egymilliárd dollárral támogatta az ENSZ-t, vagy Bill és Melinda Gates-hez, akik 750 millió dollárral járultak hozzá, hogy a Harmadik Világban a gyerekek védőoltásokhoz juthassanak, vagy Soros Györgyhöz, aki Kelet-Európában a Nyílt Társadalom Intézetet működtette).
A látszólag erő és hatalom híján lévő embereknek valójában megdöbbentő képességük van arra, hogy erőszakmentes eszközökkel megdöntsék az elnyomó kormányokat. Ennek kiváló példája volt Gandhi függetlenségért folytatott harca csakúgy, mint a Fülöp-szigeteken lezajlott erőszakmentes forradalom, amely véget vetett Ferdinand Marcos zsarnoki uralmának, a lengyelországi Szolidaritás mozgalom, azok a lipcsei tüntetések, amelyek nyomán összeomlott a kelet-németországi kommunista rendszer, a berlini fal leomlása, a csehszlovákiai „bársonyos forradalom”, amely a politikai elítélt Václav Havelből kevesebb mint egy év leforgása alatt államelnököt csinált, az 1991-es moszkvai katonai puccs veresége, a Milošević jugoszláviai uralmát megdöntő 2000. októberi tüntetések, vagy az Ukrajnában 2004-ben lezajlott megmozdulások, amelyek segítettek visszájára fordítani egy csalásokkal átszőtt választást, és hatalomra juttatni Juscsenko elnököt. Az erőszakmentes módszerek szélesebb körű alkalmazását ugyanakkor súlyosan képes hátráltatni az a torz médiakultúra, amely az erőszaknak (sőt, a közvetlen erőszaknak) tulajdonít valódi hírértéket, miközben az erőszakmentesség sikeréről igen ritkán ad hírt. Régi mondás az angolban, hogy „ha nincs hír, az jó hír” – mára ez annyira eltorzult, hogy inkább azt kellene mondanunk: „a jó hír, az nem hír.”
Két példát szeretnék felhozni annak igazolására, micsoda erő rejlik az erőszakmentességben. Amikor a Fülöp-szigetek zsarnoka, Ferdinand Marcos 1986-ban választási csalással igyekezett biztosítani, hogy hatalmon maradhasson, két teljes hadegység lázadt föl ellene. Marcos elrendelte, hogy a hadsereg fennmaradó része törje le a lázadást, de a szakadár katonákat félmillió fegyvertelen civil vette körül és védelmezte. Az egyik híradásban azt láthattuk, ahogyan egy tank benyomulni igyekszik a tömegbe. Sokan kitértek előle az utolsó pillanatban, de volt egy fehér ruhás apáca, aki letérdelt a földre, imádkozott és nem mozdult a helyéből. A tank vezetője végül visszakozott. Ha azt a tankot egy katona próbálta volna feltartóztatni azzal, hogy gépfegyverből lő rá, a tank vezetője aligha visszakozott volna. 1989 őszén Lipcsében civilek ezrei tüntettek hétről hétre a keletnémet kommunista rendszer ellen, miközben a rendőrségnek parancsba volt adva, hogy lőhetnek, csupán valamiféle ürügyet kell kivárniuk, mint egy eldobott kő, vagy egy Molotov-koktél. A tüntetők azonban megőrizték teljes erőszakmentességüket, és a rendőrség egyetlen lövést sem adhatott le. A rendszer röviddel ezután összeomlott. Ha a tüntetők erőszakot alkalmaztak volna, a hadsereg kétségkívül rövidesen felülkerekedett volna rajtuk. Galtung megjegyzi, hogy a középkorban a hatalom valamennyi formája – a katonai, a gazdasági, a kulturális és a politikai – mindössze néhány kézben összpontosult: az abszolút uralkodó és a legfőbb egyházi vezetők kezében. Az egyháznak a kulturális hatalom terén elfoglalt monopolhelyzetét a reformáció törte meg (1517), hiszen a bibliafordítások révén a hétköznapi emberek közvetlenül is hozzáférhettek Isten igéjéhez, anélkül hogy az egyháztól kellett volna várniuk annak értelmezését. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat (1776) megtörte a brit koronának a politikai hatalomra formált monopóliumát. A francia forradalom (1789) megtörte a monarchia monopóliumát a gazdasági hatalom fölött. Azt megelőzően a király kizárólagos jogot biztosított a nemesi családoknak a gazdaság bizonyos szektoraira, és súlyos büntetés fenyegetett bárkit, aki ezekkel piaci versenyre kelt. A polgárság mint osztály keményen megküzdött a gazdaság területén a szabad verseny lehetőségéért. A rabszolgaság eltörlésével, a munkások, a nők és a gyarmati felszabadítók mozgalmaival tovább folytatódott a hatalom demokratizálódása ezen a területen. Ma már csak a katonai hatalomról mondható el, hogy maroknyi ember – államfők, tábornokok és a hadiipar vezetői – osztoznak rajta. A békemozgalom feladata az, hogy megtörje a hatalmi monopólium utolsó bástyáját és kiragadja az irányítást a háború és béke dolgaiban döntő kis számú ember kezéből.
Fegyverzetfejlesztéssel kapcsolatos kutatásokra több milliárd dollárt költöttek már, de a békés védekezésre és változtatás stratégiáira vonatkozó kutatást alig egy maroknyi egyén végezte el, mégpedig szinte mindenféle támogatás nélkül (különösen Johan Galtung, Gene Sharp, Jonathan Schell és még néhányan). Ha ennek a kérdésnek több kutatómunkát szentelnének, és manőverek formájában gyakorolnánk, ugyanúgy, mint a katonai védekezést, kétséget kizáróan még a mainál is jóval hatékonyabb eszközzé nőhetné ki magát.
Az erőszakmentes stratégiák fogalmát szélesebb körre kellene kiterjeszteni, hogy jóval többet jelenthessen, mint a fent említett erőszakmentes demonstrációk. A konfliktusok átformálásának nem katonai stratégiájára sokkal erőteljesebb példa az a fajta kölcsönösen előnyös együttműködés, amelyet Jean Monnet valósított meg, amikor Németország és Franciaország több évszázados szembenállásán túllépve összehozta őket az Európai Szén- és Acélközösségbe, amely azóta az Európai Unióvá nőtte ki magát.
Záró megjegyzés
A globalizáció nem csodaszer, amely automatikusan elhozza majd az egész földgolyóra kiterjedő együttműködést, megszünteti a nyomort és biztosítja a mindenkit érintő személyes biztonságot, ahogyan sokan állítják. Ám azoknak sincs igazuk, akik gonosz erőt látnak benne, amely tönkreteszi a kulturális sokféleséget, kitúrja az embereket a munkahelyükről, a vagyon és hatalom koncentrációjához vezet és háborúkat robbant ki. A globalizáció megsokszorozza az emberiség előtt nyitva álló lehetőségeket. Az, hogy ennek mennyire tudjuk hasznát venni, kizárólag a mi döntéseinktől függ.
A szerző a Princeton Egyetem egykori MacArthur Professzora, az Európai Egyetemi Béketanulmányi Központ (Stadtschlaining, Austria) tanulmányi igazgatója és a TRANSCEND Béke és Fejlődés Hálózat társigazgatója. A fenti cikk 2005-ben jelent meg először az Australasian Journal of Human Security c. folyóiratban.
