„Az ember a maga semmijéből világokat tud teremteni”
Gergely István atya, akit a térségbeli fiatalok csak „Tiszti”-ként emlegetnek, még a romániai rendszerváltás kezdetén szállást és munkalehetőséget biztosított néhány fiatalnak, akik kikerültek a csíksomlyói árvaházból.
A hír hamar elterjedt a rászoruló fiatalok körében. Néhány héttel később már több tucat fiatal „csibész” jelentkezett a plébánián, akik korábban az utcákon, alkalmi menedékhelyeken húzták meg magukat és kéregetésből éltek, nemegyszer pedig a betevőre való lopásra is rávitte őket a kényszer.
Gergely István nem volt személyválogató, mindenkit befogadott, aki a plébániára érkezett; nem tett kivételt a rászorulók között sem nemzetiségi, sem faji vagy felekezeti hovatartozásuk miatt. Amikor már nemcsak a plébánia, hanem a harangozóház és a templomtorony is kevésnek bizonyult mint menedékhely, a tevékenységnek szervezett formát kellett adni. Így született meg a fiatalokat támogató közhasznú Csibész Alapítvány, amelyet hivatalosan 1992-ben jegyeztek be.
Az így megalakult alapítvány sok szempontból is áttörést jelentett: nem pusztán a hagyományos menedék hiányát igyekezett pótolni, vagy világi oktatásban és keresztény nevelésben részesíteni a fiatalokat, hanem megpróbált szakmát, munkalehetőséget is biztosítani számukra, hogy megkapaszkodhassanak, képesek legyenek önerőből egzisztenciát teremteni maguknak, kialakíthassák önálló életvitelüket. Ebből a célból az Alapítvány munkaműhelyeket hozott létre, ahol a lányok varrodában, a fiúk asztalos- és autószerelő műhelyekben dolgozhattak. Jelenleg az Alapítvány keretében több gyermekotthon is működik nemcsak Hargita megyében, de egész Erdély-szerte. Három belőlük Csíkszépvízen, a nővérek gondozásában van: a Szent Család, és a Szent Erzsébet I-II Ház. Csíksomlyón található a Nagyasszonyunk, az Anna, Mária, József, Joachim és Fodor Ház, Csobotfalván a Betlehem Ház a kisgyerekek számára, míg a Csomortáni Ház illetve Vicén Szent István Háza a moldvai csángó gyerekek számára nyújt menedéket. Az Anna Házban szellemileg fogyatékos lányok kaptak helyet, egy másik házban pedig egy fiatal pár a saját gyermekeik gondozása mellett öt HIV-pozitív gyermek nevelését is elvállalta. Csíkszentmártonban működik egy lányanyaház, Csíkszentkeresztúron pedig egy csecsemő-befogadó, a Babaklub. Csíkszeredában több saját és bérelt házban is folyik az alapítványi tevékenység.
Ha a „csibész” fiatalok közül valaki tovább szeretne tanulni, ösztöndíj-támogatásban is részesül. A csíksomlyói plébánia és az amerikai székhelyű Alfred L. Toth Foundation együttműködésével egy internetes távoktatású főiskola indul be Kolozsváron és Csíksomlyón. A magyarországi Pázmány Péter Katolikus Egyetem a Nemzetközi Jog szakra felvesz olyan diákokat, akik legalább egy idegen nyelvből vizsgát tettek és szerződésben vállalják, hogy tanulmányaik befejeztével nem hagyják el az országot.
Ezenkívül az Alapítvány szabadidős programokat is szervez, nyaranta pedig korosztályok szerint lelkigyakorlatokat, táborokat. Több éve van már annak, hogy a Csibész Alapítvány keretében megalakult az Árvácska Együttes. Az Alapítványvédenceia zene, a tánc és a népművészet terén is keresik az önmegvalósítás lehetőségeit. Az Árvácska Együttes tagjai a hangszeres kísérettel előadott énekes előadásaikkal Magyarországon is nagy sikerrel szerepeltek.
Gergely István atya és Kolumbán Imre, az alapítvány igazgatója irányítása alatt, valamint több tucatnyi alkalmazottjának odaadó munkájának köszönhetően mára már kiterjedt közösséggé nőtte ki magát a Csibész Alapítvány, ahol élénk kulturális és prosperáló gazdasági tevékenység folyik.
Fontos, hogy az Alapítvány a támogatói között tarthatja számon Dr. Jakubinyi Györgyöt, az egyházkerület érsekét, valamint hogy szép számmal akadnak magyarországi illetve nyugati segítői is.
A Csibész Alapítványról, keletkezésének hátteréről, létrejöttének motivációjáról Gergely István atyával 2006. július 25-én beszélgettem a csíksomlyói plébánián.
Olyasvalakinek ismertelek meg – és ennek húsz éve is van már –, aki folyton képes megújítani, kitalálni a közösségét. Mi adja ehhez a késztetést? Hogyan kezdődött ez a folyamat? Adott volt egy keret, és ahhoz igazodtak az elképzeléseid, vagy Te magad találtad ki őket?
Nem nevezném kitalálásnak, amit teszek. Nem szeretem azt a kifejezést, hogy „kitalálni”. Mintha én lennék az Isten, aki teremt. Másként fogalmaznék – úgy közelíteném meg a kérdést, hogy a lehetőségek adottak. Kéz alatt, láb alatt, de ott vannak körülöttünk. Az az ember, aki tudatosan éli az életét, felismeri, hogy küldetése van. Az ilyen ember észreveszi, megsejti, hogy a lehetőség ott van mellette. Először talán homályosan látja a feladatát, de ha a harmadik szemét is egy kicsit élesíti, akkor tisztábban látja azt, ami adott. Az öntudatra ébredt emberek – nem tudom, minek folytán – érzik, tudják, hogy „angyalok”, vagyis küldöttek. Feladatuk, küldetésük van, egy céllal küldettek le erre a Földre, ebbe a világba. Küldött angyalként el kell, hogy végezzem a feladatomat, majd visszatérnem oda, ahonnan érkeztem.
Ha tehát felismertem a küldetést, akkor el kell fogadni, el kell viselni és el is kell végezni. Az ilyen embereket a mi régiónkban tudó, táltos, látó embereknek is szokták nevezni. Olyanok ők, mint a szomszédban az a fiatalember, akit ha egy olyan feladat elé állítanak, amely a közösség számára megoldhatatlannak tűnik, ránéz, elgondolkodik, majd egyszerre „kivirágzik” – megvilágosodik számára, hogyan kell a feladatot megoldani. Valamikor ez nem volt csoda, hanem magától értetődő dolog volt. Manapság az emberek néznek, de nem látnak; hallanak, de nem értenek. Ezt mondja a Biblia is.
Vagyis Te az árvaházi gyermekekben, a későbbi „csibészek”-ben láttad meg azt a lehetőséget, ahol katalizátorként segíthetsz a kibontakozásban?
Ha csak a Csibészekkel kellene törődnöm, akkor talán egyszerűbb lenne az életem. De menjünk még egy pillanatra vissza a dolog gyökeréhez. Isten a semmiből megteremti a világot. Mi azt gondoljuk, hogy a semmi, az tényleg csak semmi. Pedig az csuda dolog, világokat lehet teremteni belőle. Én úgy gondolom, hogy Isten az ő semmijéből mindenkinek adott egy darabot, amikor leküldte, hogy megszülessen. Aki beleveti magát a saját semmijébe, katalizátor lehet egy világ születésében.
Annak idején találkoztam vagy tizennyolc fiúval – árvák voltak, akik kipottyantak a különböző árvaházakból. Megismertem őket, éreztem, hogy felelős vagyok értük, és mondtam nekik, hogy költözzenek be a plébániára. Egyáltalán nem tudtam még, hogyan lesz tovább, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nekem ezt kell tennem. Másnap négyen be is költöztek. Egy kis idő elteltével pedig már több tucatnyian voltak itt a plébánián: a harangházban, a pincében. Később lányok is jöttek. Így indult el a folyamat, amelyből mára már egy kis világ lett, ami hol jól, hol rosszul, de működik, annak ellenére, hogy anyagi gondokkal küszködünk nap mint nap.
Más hasonló jellegű szervezetekkel, például Böjte Csaba szervezetével tartjátok-e a kapcsolatot? Adtok-e át egymásnak tapasztalatokat?
Régebben, évekkel ezelőtt találkozgattunk és tapasztalatokat cseréltünk, de az utóbbi időben kevésbé.
Ez a program itt nálunk tulajdonképpen még 1987-ben kezdődött, és nem 1990 után. Amikor 1987-ben idekerültem Csíksomlyóra, még működött itt a nagy állami árvaház közel 400 gyerekkel. Mindjárt az első napoktól kezdve kapcsolat született közöttünk. Titokban kerestük egymást. Jöttek ide a gyerekek, megkereszteltük őket, programokat szerveztünk nekik. Tehát nem voltunk egymás számára idegenek.
A kapcsolattartást az árvaházi gyerekekkel azért kellett titokban tartani, mert akkoriban még tiltott volt a vallási nevelés, és hivatalosan a vallási ünnepeket sem lehetett megtartani?
Igen, tiltott volt, karácsonyra mégis kis szeretetcsomagokat készítettem a gyerekek számára. Nem is én vittem be nekik, hanem megkértem valakit, hogy juttassa el hozzájuk. De mindez kitudódott, az árvaház igazgatónőjét pedig „perzsára állították” (értsd: fegyelmi kihallgatás), és számon kérték tőle, hogyan mert a gyerekeknek ajándékot elfogadni a paptól és az egyháztól. Ilyen butaságok történtek még akkor, ha jól emlékszem, 1988-ban.
Emlékszem abból az időből egy nemzetközi visszhangot kiváltott eseményre, amely a csíksomlyói árvaházi gyermekekkel kapcsolatos tevékenységedhez kötődött. Az Erdélyi Magyar Hírügynökség koordinálása révén jutott el hozzám a hír, amelyről a Hámos László vezette New York-i székhelyű alapítvány, a Hungarian Human Rights Foundation jelentést juttatott el az amerikai Kongresszusba, illetve Ara-Kovács Attila is beszámolt róla a Szabad Európa Rádióban. Mondanál egy pár szót az esemény hátteréről?
Az esemény, amelyre utalsz, 1989-ben történt, és az akkori ifjúsági találkozóhoz kötődik. Meghirdettünk egy ifjúsági találkozót, amelynek az volt a mottója, hogy „Jézus az Út, az Igazság és az Élet”. Magam is meglepődtem, hogy több mint ezerötszáz fiatal jelentkezett. Az egész úgy kezdődött, hogy közülük legalább kétszázan egy nappal hamarabb érkeztek. Erre a napra nem volt programom számukra, és valamivel le kellett, hogy kössem őket. Ezért megkértem a teológusunkat, Liviut, hogy vigye ki őket a hegyoldalba. Rengeteg kő volt itt szanaszét a Somlyó oldalán. Megkértem a fiatalokat, hogy rakják ki a kövekből a mottót. Összegyűjtötték, kirakták nagy öles betűkkel, majd jelentették nekem, hogy készen vannak. Az ablakomból ki lehetett látni a Somlyó oldalára. Kinéztem, és mondtam nekik, hogy nem látszik semmi. Volt a kertben egy meszesgödör, onnan vették a meszet a fiúk, majd sötétedéskor kimentek, és az egészet lemeszelték fehérre. Másnap reggelre a mottó úgy virított a hegyoldalban, hogy már messziről el lehetett olvasni. Futótűzként terjedt a hír, hogy írás jelent meg a hegyoldalon. Abban az időben egyébként tényleg csodaszámba ment, hogy egy ilyen írás megjelenhetett. Persze aztán nagy cirkusz volt utána, és engem is sokat zaklattak, de nemcsak emiatt.
Ha jól tudom, utána szét is kellett hordani a köveket, ugye?
Igen. Másnap megjelentek a hivatalos szervek, és velem akarták széthordatni a köveket, de én mondtam nekik, hogy nem én csináltam, és nem is hordom szét. És tényleg nem én csináltam. Nem hittem, hogy találnak majd valakit, aki széthordaná a köveket. Végül árvaházi gyermekeket rendeltek ki. Velük szedették össze a köveket, és helyi fuvarosokkal hordatták el a helyszínről. Utána zaklatások egész sora következett. De nemcsak itt Somlyón zaklattak emiatt az ügy miatt, hanem Gyergyóban is, ahol korábban szolgáltam. Hát nem furcsa, hogy az ember próbálja tenni a feladatát, ami a kötelessége, és emiatt megbüntetik? Megbüntetnek, mert azt teszed, amit tenned kell.
Az árvaházi gyermekekkel való foglalkozásod ebbe az időbe nyúlik vissza?
Igen. Valójában már 87-ben elkezdődött.
Tehát a Csibészek-program is voltaképpen ennek a tevékenységnek a szerves folytatása?
Igen.
Mi történt a valamikori árvaházzal, az épülettel és azzal a több mint 400 gyerekkel, akik annak idején itt éltek benne?
Az épületet átadták a Sapientia Egyetemnek, a valamikori gyerekek pedig felnőttek. Sokan közülük megnősültek, illetve férjhez mentek. A mostani program tulajdonképpen 26 éves korukig nyújt védettséget, de akik ide bekerültek, azok utána is mindent elkövetnek, hogy még maradhassanak. Nem tudom a szülők szerepét betölteni, de van, akihez forduljanak, tudunk nyújtani nekik valamit, amibe megkapaszkodhatnak.
