Schedel Andor Előítélet vagy tisztánlátás c. cikke zavarba hoz, t.i. az írás egész terjedelmében azt igyekszik elfogadtatni az olvasóval, hogy előítélet nem korlátozza tisztánlátását. Végre bátran megmondja a „tutit”, félretéve az úgynevezett politikai korrektség aggályait, hiszen végre őszintén kell beszélnünk a cigány témáról, különben nem mehetünk előre.
Amíg a gondolat második állításával teljes mértékben egyetértek, az előzővel bajom, mégpedig nagy bajom van. Mielőtt a gerendát keresném Schedel szemében, hadd szóljak saját szálkámról. Sajnos előítéletes maradtam, egy hosszú, több kontinensen eltöltött élet után is, amely során a többségiek szemében gyakorta én voltam a másik, a kisebbségi, a jöttment. Voltam tehát többségi is meg kirekesztett is, változó előítélettel, változó szemszöggel. Előnye talán az lett az ilyen fajta cigányéletnek (vajon nem előítéletes akár a nyelvünk is?), hogy tudatára ébredtem előítéleteimnek, s most már rajtam múlott, felismerem-e azokat, csak saját szempontomból, értékeim, neveltetésem prizmáján keresztül vizsgálom a valóságot, vagy lehet érvénye, oka, magyarázata a másik különböző – sokszor ízlésemmel ütköző –magatartásának, érdekének?
Hogy a továbbiakban áttetszővé váljék álláspontom, még egy fontos előítéletemről kell szólnom. Szerintem a társadalmi felelősség demokráciában a többségieké, az erősebbeké, a hatalmasabbaké. Ettől a kisebbségieknek, a gyengébbeknek, a hatalom nélkülieknek nincsen automatikusan igazuk, annak okán, hogy hátrányos feltételek között találják magukat. A társadalmi szolidaritás azonban megkérdőjelezhetetlen alapfogalma modern, demokratikus társadalmainknak, ha más miatt nem, hát önérdek által vezéreltetve, hiszen ha a leszakadottak többségbe jutnak, mindannyiunk jóléte, békéje veszélybe kerül.
Schedel Andor kissé kezdetben sértődött hangot üt meg: „darázsfészekbe nyúl, aki segítő szándékkal szót ejt a témáról”, majdmind határozottabban állít: „vannak, akik tudatosan [kiemelés tőlem, B.A.] kerülnek „sanyarú helyzetbe”, s „gyakran kiskorú lányok teherbeesésével” kezdenek családalapításba. Bezzeg egy fiatal pedagógus házaspár, bár háromról álmodozik, legfeljebb kettőt nemz, jövedelme többre nem telik. Közvélemény-kutatási adatokkal támasztja alá, hogy a romák „alacsonyabb erkölcsi normák szerint élnek, mint a társadalom egésze”; idézi a szerző, hogy pedagóguspalánták majdnem fele „genetikai okokkal (is) magyarázza a roma gyerekek iskolai kudarcát”. Majd a romák szaporaságáról ír, a fogamzásgátlók használatának ignorálásával vádol, és a múlt század kisparasztjainak ilyen értelmű mértékletességét hozza példának. A jövő demográfiai csapásának vészjósló képe is előjön – 1,5 milliónyira becsülve számukat egy negyedszázadon belül. És ismét jön a sértett hang: „túlzás lenne elvárni a többségi társadalomtól, hogy egyetértően bólogasson, amikor azt hallja, hogy a romák büszkék a szaporaságukra!”
Egy csokorba foglalva e gondolatsort, talán szerzőjében is felmerül, hogy valamilyen prekoncepció, sztereotípia mezsgyéjén haladva állapít meg tényeket – bár nyilván részleges, nem valamennyi romára vonatkozó tényeket. A sztereotípiákkal nem az a baj, hogy hazug eseményekre támaszkodnak, hanem hogy egyedi esetekből általánosítanak, és a csoport valamennyi tagjára terjesztik ki a vélekedést. Bocsánat a tanító bácsis kioktatásnak hangzó mondatomért, mivel meggyőződésem, hogy – pedagógus lévén – a szerző tisztában van e definícióval. Ha már pedagógusokról és gyermekvállalásukról esett szó, a legtöbb roma pedagógus családban, akit ismerek, nincs több gyermek, mint a fent említett nem romáknál. Nem a szocializációról lenne inkább szó, mint a bőrszínről?
A gyermek: áldás vagy csapás?
Központi témához jutottunk: a roma társadalom szociológiailag rétegződik, mint bármely más társadalom, csoport. A szokványos függőleges rétegeződés mellett létezik egy antropológiai szempontból megfigyelhető szub-etnikai, nyelvi differenciálódás is (nálunk romungro, oláh, beás), melyek történelmi integrálódása is differenciált. Amit Schedel roma magatartásnak minősít, az egyes családok, rétegek vagy egyének esetére jellemző, de nem lehet az egész közösség nyakába varrni. A magas gyermekszaporulat a harmadik világ valamennyi marginalizált családjára jellemző, ahogyan a nem túlzottan régi múlt magyar szegényeire is. A nyugdíjrendszereket vagy földtulajdont nem ismerő családstratégiáknak a gyermekhalandóság magas százaléka és az öregkori szülői fennmaradás biztosítása adja meg a rációját. Nem csoda hát, hogy hasonló kulturális örökség rányomta a bélyegét a romák – jövedelem szempontjából – alsó harmadához tartozók magatartására. Érdemes lenne azonban megfigyelni manapság a városi roma fiatalok családtervezési gyakorlatát, különösen, ha magasabb iskolázottsággal párosul. Még szimbolikusabb a két európai parlamenti roma képviselőnőnk esete. Több türelmet és figyelmet érdemel a téma, és talán óvatosabb általánosítást.
Schedel mellett szól – a sajnálatosan közszájon forgó negatív általánosítások ismételgetése mellett – az okok keresésében megnyilvánuló érdeklődés. Jogosan kéri számon a fél évszázada folyó, romákat megcélzó kormányprogramok eredményeinek sikertelenségeit. Valóban nem beszélhetünk áttörésről, sőt a teljes foglalkoztatottság idejéhez képest inkább visszaesést tapasztalhatunk. Az újabb romakutatások árnyaltabb képet mutatnak, azonban tény, hogy a végbemenő általános társadalmi polarizálódás nem serkenti a roma integrációt. Valami fény dereng azonban az alagút végén, ha szemügyre vesszük – az összes diszkriminatív tény mellett vagy ellenére (több mint 600 szegregált általános iskolai osztály, stb.) – a felsőoktatási szintet elért roma fiatalok számszerű növekedését. Igen, módszereiben, méreteiben komoly reformra lenne szükség, a romák helyzetének javítását megcélzó kormánypolitikára, és ha a regionális és kistérségi fejlesztésben az ő szavuk is hallható lesz, talán beindulhat valamilyen javulás. Természetesen ehhez nekik is fel kell készülniük, pszichikailag és professzionálisan.
Én lennék rasszista?
Mivel azonban a vitacikk több helyütt vissza-visszatér az előítéletesség témájára, befejezésül hadd reflektáljak rá én is ismételten. Az előítéletes gondolkodás alapeleme szerint a „másik” (a nem mi, a nem én), mivel másképp él, gondolkodik, nemcsak furcsa és idegen, de gyakorta veszélyes. Különben is alsóbbrendű. Mármint szellemi, etikai, morális, sokszor genetikai okokból. Valamennyien előítélettel élünk. Azzal azonosulok, amit pozitívumként élek meg, ami az akol melegét adja, ami kétségtelen, aminek része vagyok, ami megvéd. Eddig nincs is semmi baj, mondhatnám, természetes érzésköteg. A valóságos gubanc akkor kezdődik, amikor nem vállaljuk előítéleteinket, és azt tételezzük fel, csak a mi meglátásunk az igaz, sőt csak az lehet igaz, helyes, elfogadható. Az előítélet-kutatás egyik örökzöld témája a diszkrimináció tagadása. Kormányok részéről legalább oly sűrűn, mint egyes állampolgárok esetében. „Gyerekkoromban együtt fociztunk cigány fiúkkal”, hallani sűrűn, „én lennék cigányellenes?” Vagy ahogyan épp szilveszter estéjén hallottam valakitől: „Én lennék antiszemita, hiszen elvált feleségem zsidó volt?”, súgta oda, lehajolva, hogy mások ne hallják.
Nem látok más utat, mint magunkkal szembenézni, és nemcsak szóban elfogadni a törvény előtti egyenlőséget, hanem kiállni mellette. Fenntartani, ápolni a párbeszéd minden lehetőségét az utolsókig. Meghallgatni, nem kioktatni, türelemmel lenni, nem ítélkezni annak érdekében, hogy a cigányozás meg a gádzsózás szalonképtelenné váljon végre nálunk is, mint a szerencsésebb történelemmel rendelkező országokban.
Post scriptum
Érveim alátámasztására mintha az istenek Ungár Tamás riportját nyomták volna a kezembe, miután vitacikkemet már elküldtem. Gilvánfáról, egy általam is ismert, száz százalékban cigányok lakta, 2005-ig 95%-os munkanélküliségű dél-somogyi faluról szól, ahonnan manapság naponta 32 roma nő és férfi utazik Pécsre az Elcoteq Kft. üzemébe dolgozni. Igaz, finn érdekeltségű a vállalat, s az is igaz, hogy Bogdán János, a falu roma polgármestere sorvezetőként dolgozik ott évek óta. Tény, a riportalanyok egyike-másika még mindig ódzkodik a gyári munkától, de nem kevésbé igaz az is, hogy az 50%-os uzsorakamat helyett egyesek már bankkölcsönre vásárolnak háztartási gépeket. Sokszínű a világ, kedves Schedel Andor.
