Egy 2006 szeptemberének második felében végzett vizsgálat gyorsmérlege szerint részben stagnál, egyes elemeiben talán még tovább romlott a múlt évihez képest 2006-ban a közbizalom Magyarországon. Továbbra is a politikusok iránti bizalmatlanság a legdrámaibb.
Mottó:
„Mindegy, ha rosszul járunk, csak a másik fél is veszítsen!”
A mottónkban jelzett hozzáállás szüli – egyebek között – a bizalmatlanságot, aminek végül többnyire mindenki a vesztese lesz. A magyar társadalomban a közbizalom a mélyponton stagnál, aminek nagyon nagy árát fizetjük mindannyian.
Egy évvel korábbi vizsgálatukat 2006 szeptemberének második felében jórészt megismételve ezúttal 5000 embert kérdeztek meg szúrópróbaszerű kiválasztással közösségi munkások és önkéntesek az ország valamennyi megyéjében arról, mennyire bíznak meg a hivatalos intézményeinkben. A Közösségfejlesztők Egyesülete és a Magyar Művelődési Intézet Közösségfejlesztési Osztálya által vezetett vizsgálat gyorsmérlege szerint részben stagnál, egyes elemeiben talán még tovább romlott a múlt évihez képest 2006-ban a közbizalom Magyarországon.
Továbbra is a politikusok iránti bizalmatlanság a legdrámaibb. Azt gondoltuk, a múlt évi mélypontnál lejjebb már nem mehetünk, de sikerült: a „Mennyire bízik a politikusokban?” kérdésre négy fokozatban lehetett válaszolni, és az elutasító válaszokat a megkérdezettek 88,4%-a jelölte meg. (Ezen belül 29,4% a „nem nagyon” és 59% az „egyáltalán nem” válaszok aránya.) Vannak vélemények, melyek szerint ez az eredmény a képviseleti demokrácia hazai csődjét jelenti.
Hasonlóan elutasítóak, de már szolidabb mértékben a válaszadók a parlamentben való bizalom mértékét illetően: a valamilyen szinten elégedettek aránya a múlt évi 15%-ról most szeptemberre már csak 13,5%-ra zsugorodott.
Ugyanakkor adataink szerint valamelyest erősödött a rendőrség iránti közbizalom, itt 49,5% ítélte meg pozitívan ezt az intézményt („nagyon elégedett”, „eléggé elégedett”). Vizsgáltuk még az igazságszolgáltatás és az önkormányzatok iránti bizalmi helyzetet, de ennek a legutóbbi vizsgálatnak a „bizalmi nyertese” a civil társadalom lett. Arra a kérdésre, hogy „Mennyire bízik a civil társadalomban, a nonprofit szervezetekben?”, a válaszadók több mint a fele – 52,3% – az „eléggé” és a „nagyon” válaszokat jelölte meg.
Ez azért is fontos jelenség, mert vizsgálatunk másik két kérdése a helyi demokrácia esélyeihez kötődött. „Mennyire tud befolyással lenni a lakóhelyét érintő kérdésekre?” – a bizakodóbb válaszok aránya („határozottan úgy gondolom”, „valamennyire úgy gondolom”) a múlt évi 36%-ról 38,7%-ra emelkedett, ugyanakkor a „nem nagyon” és „egyáltalán nem”, tehát az elutasító válaszoké 61%-ról most szeptemberre 57,6-re csökkent. Ha a képviseleti demokrácia válságban van, fontos, hogy a részvételi demokrácia lehetőségét hogyan ítélik meg az érintettek. Azt tudakoltuk, hogy a döntésekbe való közvetlen beleszólás esélye mellett a helyi akaratnyilvánításnak milyen a gyakorlata a megkérdezettek körében. Kérdésünk arra irányult,hogy az elmúlt 12 hónapban tettek-e a válaszolók olyan lépéseket, amelyek valamiféle állásfoglalást, kezdeményezést, esetleg más tevőleges véleménynyilvánítást hordoztak közösségi ügyekben. Ezekből a nyilvános gyűléseken való részvétel gyakorisága emelkedik ki határozottabban, több mint egyharmada (33,9%) a megkérdezetteknek élt ezzel a lehetőséggel az utóbbi évben. A gyűléseken és a tüntetéseken való részvétel 11,5%, a beadványt, petíciót aláírók aránya 22,9% volt.
A bizalmatlanság ilyen mélypontja komoly gazdasági következményekkel is járhat, főként az elkezdődött megszorítások és a megígért reformok elfogadtatása és végigvitele időszakában. Többe kerül egy olyan folyamat, amelynek a bizalmi közeg hiányával is meg kell küzdenie, mint ahol építhetnek egymásra a szereplők, ahol bíznak egymásban. Az együttműködés, a kompromisszum tartós hiánya egyrészt a rossz társadalmi közérzet forrása, másrészt nagyon sokba kerül! De figyelmeztető ugyanakkor az a tény is, hogy nyilvánvaló módon az egész politikai elit hozzájárult a közbizalom leépítéséhez.
Fontos kérdés, hogy tud-e Magyarországon tovább erősödni és közösségi ügyekben a jelenleginél meghatározóbb tényezővé válni a civil társadalom? Vajon tudja-e erősíteni az érdekérvényesítő és a társadalmi ellenőrzést fokozó képességét és késztetését? Most kell-e még erőteljesebben fejleszteni a különféle demokrácia-technikákat a részvétel, a beleszólás, a társadalmi aktivizálás érdekében, vagy azok a társadalmi béke zavaró akadályai lesznek, ahogyan néhányan állítják? Van-e hajlandósága a politikai szektornak a hatalommegosztásra – ami egy polgári társadalom alapvető jellemzője –, vagy azt a civil társadalomnak kell kikényszerítenie határozott társadalmi nyomással? S van-e ennek a törékeny szektornak erre elég ereje?
Nézzük a részleteket!
ÁRH 2006. szeptember
Mennyire bízik meg a …
Nagyon
Eléggé
Nem nagyon
Egyáltalán nem
Nem tudok
erre válaszolni
Rendőrségben
470 9,7%
1923 39,8%
1830 37,9%
513 10,6%
96 2 %
4832
Igazságszolgáltatásban
262 5,5%
1665 34,7%
2002 41,7%
736 15,3%
140 2,9 %
4805
Civil társadalomban
616 12,8%
1903 39,5%
1358 28,2%
521 10,8%
414 8,6 %
4812
Politikusokban
78 1,6%
312 6,5%
1411 29,4%
2829 59%
165 3,4 %
4795
Parlamentben
110 2,3%
537 11,2%
1858 38,8%
2064 43,1%
222 4,6 %
4791
Önkormányzatokban
255 5,3%
1604 33,5%
1876 39,2%
830 17,3%
220 4,6 %
4785
Mennyire bízik meg a rendőrségben? – ez volt az első intézményre vonatkozó kérdés a vizsgálatunkban.
Már 2005-ben meglepetést okozott a rendőrség viszonylagos elfogadottságának mértéke (egyaránt 49% volt a pozitív választás: nagyon- és eléggé elégedett, és a negatív minősítés: nem nagyon- vagy egyáltalán nem elégedett); ám most szeptemberre – a mintánkban szereplők véleménye alapján – egy kicsit még tovább javult a megítélésük: 49,5%-ra emelkedett a pozitív válaszokat jelentő elfogadás és 48,5% lett az elutasítást képviselők aránya.
Mint ahogy a többi kérdésünknél általában is, az idén márciusban történt adatfelvétel jóval kedvezőbb képet mutatott a rendőrségre nézve. (Akkor 51,5% jelölte a bizalmát, és csak 45,4% volt a bizalmatlansági index.)
Az igazságszolgáltatásba vetett bizalom a vizsgálatunkban megkérdezetek szerint javulóban van, 38-ról 40,2%-ra változott a pozitív válaszok és 59-ről 57%-ra csökkent a negatív választások aránya.
A „Mennyire bízik meg a civil társadalomban, a nonprofit szervezetekben?” kérdésünkre kapott válaszok szerint - ahogy azt már a bevezetőben jeleztük -, ez a szektor sikeres szereplő lett. A végletes válaszok közül 12,8% a „nagyon” és csak 10,8% az „egyáltalán nem” elégedettségi aránya, s a két mérsékeltebb viszonynál 39,5 az „eléggé” és csak 28,2% a „nem nagyon” válasz. Így összesítve 52,3% lett a pozitív választás, ami a közel 5000 válaszadó szerint a felsorolt ötféle intézmény közül a közbizalmat legerősebben élvező szereplővé tette a civil társadalmat.
Megjegyezzük, hogy nagyon magas a „nem tudok erre válaszolni” megjelölés, ami jelzi, hogy lassan kerül a köztudatba, a közhasználatba a társadalom harmadik szektora, s jelentős azok aránya, akik még nem tudják pontosan értelmezni ezt az új fogalmat, tehát sokat kell még tenni a fogalmi beágyazódás széleskörűbbé tételéért.
Ahogy múlt évben is, a legnagyobb bizalommegvonás most is a politikusokkal kapcsolatos. 2005-ben a megkérdezettek mindössze 9%-a jelölt pozitív választ és 87 százalék volt elutasító. Hasonló, de tovább romló adatokat mértünk most szeptemberben: pozitívan már csak a válaszolók 8,1%-a vélekedett; a „nem nagyon” és az „egyáltalán nem elégedett” választás együttesen 88,4%-ra növekedett. Említésre méltó ugyanakkor, hogy ezen belül 6%-kal nőtt a kategorikus elutasítás. (Az idén márciusban megkérdezett minta viszont arra az időszakra nagyon pozitív változás jelzett: 19,6% a pozitív és csak 77,1% a negatív válaszok együttese. Ez a pozitív arány szeptemberre visszaesett a tavalyi szint közelébe.)
Így továbbra is érvényesnek tartjuk múlt őszi megállapításunkat - a politikusok személyükben és társadalmi csoportként is részesei a drasztikus elutasításnak, a bizalom megvonásának.
Részben a fenti kérdés kontrollja is, amikor a parlamentben való bizalom mértékére kérdezünk. Hasonlóan 2005-höz, a politikusok ebben az évben is valamivel jobban szerepeltek „a parlament intézményébe burkolózva”, hiszen itt egy évszázados intézmény tekintélye védte őket. Ez a relatíve jobb kép most szeptemberre valamelyest romlott: a valamilyen mértékben elégedettek aránya 15%-ről 2006-ban 13,5%-ra csökkent, a bizalmatlanoké pedig 2,9%-kal, azaz 81,9-ra növekedett.
Végül az önkormányzatok elégedettségi indexe ugyancsak romlófélben van: az elégedettség kétféle fokozata együttesen 3,2%-kal csökkent, a negatív választás pedig 52-ről 56,5%-ra növekedett. Ez a határozott romlás az önkormányzati választások előtti napokban - akkor történtek az idén a lekérdezések - számunkra meglepő volt.
A második fő kérdésünk a megkérdezetteknek a helyi cselekvőképességben való reményét tudakolta. „Mit gondol, tud valamilyen befolyással lenni a lakóhelyét érintő kérdésekben?” – kérdeztük immár második évben. Ezt a kérdést részben az előző bizalmi indexhez gondoltuk kapcsolni, hiszen a lakóhelyhez kapcsolódó lehetséges befolyás esélye többnyire az önkormányzatokra vonatkoztatható.
Mit gondol, tud valamilyen befolyással lenni a lakóhelyét érintő kérdésekben?
Határozottan
úgy gondolom
Valamennyire
úgy gondolom
Nem
nagyon
Egyáltalán
nem
Nem tudok
erre válaszolni
Válasz
398 8,%
1497 30,6%
1778 36,3%
1043 21,3%
178 3,6%
4894
Azt tapasztaltuk, hogy a bizakodóbb válaszok aránya ( határozottan úgy gondolom”, „valamennyire úgy gondolom”) a múlt évi 36%-ról 38,7%-ra emelkedett, ugyanakkor a „nem nagyon - egyáltalán nem” válaszoké 61%-ról 57,6-re csökkent. Keressük az ellentmondás magyarázatát – miközben az önkormányzatokban való bizalom általában csökkenő, a saját eredményes befolyás esélyének hite ugyanezekkel a szervezetekkel kapcsolatosan növekedőben -; talán az új önkormányzatok megválasztásában, a velük való jobb együttműködés reményében, vagy éppen a korábbival való szakításban és az új választott testületektől annak kikényszerítésében bízhatnak a válaszolók.
Végül harmadik kérdésünkkel azt tudakoltuk, hogy az elmúlt 12 hónapban tettek-e a válaszolók olyan lépéseket, amelyek valamiféle állásfoglalást, kezdeményezést, esetleg más tevőleges véleménynyilvánítást hordoztak közösségi ügyekben. Ehhez a lehetséges részvételi formák közül hétféle tevékenységet soroltunk fel, azzal, hogy egyidejűleg többet is megjelölhettek a megkérdezettek.
Tett-e ilyen lépéseket…
Önkormányzati képviselőt keresett fel
1189 24,1 %
Országgyűlési képviselőt keresett fel
372 7,6 %
Felkeresett valakit a polgármesteri hivatalban
1603 32,5%
Felkeresett valakit kormányzati hivatalban
315 6,4 %
Részt vett nyilvános gyűlésen vagy találkozón
1668 33,9 %
Részt vett tüntetésen vagy tiltakozó megmozduláson
566 11,5%
Petíciót írt alá
1125 22,9%
Az eredményből látszik, hogy a helyi döntéshozatalban illetékesnek tartott szervezetek közül az önkormányzati képviselőket és a polgármesteri hivatalt kereste fel a válaszolók több mint egynegyede a maga, vagy a közössége ügyeiben. Csupán 7% körüli a távolabbi, országos intézmények megkeresése. A részvételi demokrácia egyértelműbb helyzeteire utal az utolsó háromféle aktivitás. Ezekből a nyilvános gyűléseken való részvétel gyakorisága emelkedik ki határozottabban, több mint egyharmada a megkérdezetteknek élt ezzel a lehetőséggel az utóbbi évben. Az intézmények megkeresése nagyjából arányos a 2005-ös eredményekkel, ám a gyűléseken és a tűntetéseken való részvétel kb. 10-10%-nyit emelkedett az elmúlt évihez viszonyítva. A beadványt, petíciót aláírók aránya – számunkra nehezen értelmezhetően – nagyjából ugyancsak 10%-nyit változott, de ellenkező irányba, tehát ez visszaesést mutat.
Ahogy a bevezetőnkben jeleztük, a 2006. szeptemberi adatok azt jelzik, hogy a közbizalom és az állampolgári aktivitás hazai állapotában nem történt jelentős változás a két egymást követő év szeptemberében felvett adatok szerint. Az elmozdulások mértéke gyakran nem sokkal nagyobb, mint az ilyen vizsgálatba kalkulálható hibahatár mértéke. Egyetlen markánsabb „teljesítménye” van ennek a bizalmi felmérésnek: a civil társadalom, amelyet a válaszadók több mint a fele részesített bizalmáról.
Az összefoglaló értékeléshez hozzá tartozik, hogy a 2005-ös vizsgálat egy viszonylag nyugodt belpolitikai időszakban történt, míg a 2006-os kérdezésünket megelőzően került nyilvánosságra a miniszterelnök komoly belpolitikai vihart kavart balatonöszödi beszéde, s közvetlen megelőzték kérdezéseinket a Kossuth téri tűntetések és a TV-székház elleni durva támadások. Természetesen kíváncsiak voltunk, hogy az eredményekben vajon megjelenik-e ez a makropolitikai történéssorozat, de ennek közvetlen tükröződését nem tudjuk kimutatni., s talán azért nem, mert a kérdőíveknek csupán 10%-át töltötték ki Budapesten..
Az igazsághoz tartozik még, hogy a márciusi évközi kérdezéseink eredményei mindkét év őszi eredményeinél sokkal jobbak: az intézmények iránti bizalom tekintetében év közben volt egy jelentős pozitív elmozdulás. Leginkább a politikusok és a parlament iránti bizalomra érvényes ez, majdnem kétszer nagyobb volt ekkor a pozitív választás, mint a két őszi vizsgálatban. Érdekes ugyanakkor, hogy a saját aktivitásra utaló második és harmadik kérdésünkre sokkal passzívabb képet kaptunk ebben az időszakban és ebben a mintában. Mindhárom mintára jellemző, hogy országosan elég jól lefedi a lakosság területi megoszlását, továbbá az életkor és az iskolai végzettség tekintetében is hasonlít az összetétel egymásra és a hazai lakossági arányokra is.
Mindazonáltal ismét bebizonyosodott, hogy a közbizalom nagyon rossz állapotban van a mai Magyarországon, aminek számtalan negatív következménye lehet. Például a megszorítások és megígért reformok végigviteléhez szükség lenne a társadalomra is, s nem csak mint mozdulatlan, passzív, elszenvedő testre, hanem aktív szereplőként, közreműködőként is. A bizalmatlanság ilyen mélypontja ugyanakkor komoly gazdasági következményeket is magában hordoz. Többe kerül az a folyamat, amelynek a bizalmi közeg hiányával is meg kell küzdenie, mint ahol építhetnek egymásra a szereplők, ahol bíznak egymásban. Az együttműködés, a kompromisszum tartós hiánya egyrészt a rossz közérzet forrása, másrészt nagyon sokba kerül. Megismételjük, amit az elmúlt évi gyorsmérlegünk összefoglalójában jeleztünk: nagyon komoly befektetésekre van szükség a társadalmi tőke fejlesztése tekintetében, s a valódi társadalmi párbeszéd kialakulására, mikro- és makroszinten egyaránt.
A fentiek alapján felmerül a kérdés, hogy közösségi munkában, közösségfejlesztésben érintett szakmai műhelyek és szakemberek mit kezdhetünk ezekkel az eredményekkel? Alapvető kérdések megválaszolására lesz szükségünk a következő időszakban:
- A közösségfejlesztésben közreműködők vajon tompítani igyekezzenek-e a politikai elit és a társadalom közösségei között a növekvő szakadékot, esetleg a társadalmi béke építésén is eredményesen munkálkodva ezzel? Abban bízzunk-e, hogy a nyugodt légkör és a bölcs belátásra építés talán önmagában meghozhatja a partnerséget a felek között, amelynek valódisága persze igazán szinte egyetlen korábbi gyakorlati esetben sem alakult még ki? A döntéshozatalban érintetteknek és a gazdasági szektor szereplőinek pusztán az önkorlátozására vajon építhetők-e helyi, kistérségi és tágabb környezetben közösségi folyamatok? Elégséges-e abban bízni, hogy a bölcs belátás kialakulását várhatóan a külső eu-s nyomás is felerősíti majd?
- Vagy éppen ellenkezőleg: a közösségfejlesztői programokkal és beavatkozásokkal vajon inkább erősíteni szükséges-e a civil társadalom érdekérvényesítő és a társadalmi ellenőrzést fokozó képességét és késztetését? Most kell-e még erőteljesebben fejleszteni a különféle demokrácia-technikákat a részvétel, a beleszólás, a társadalmi aktivizálás érdekében? Igaz-e, hogy a demokrácia, a jó közösségi működés végül is hatalommegosztást jelent, amit nem fog önmagától megtenni a politikai elit - mert erre esetleg erkölcsileg sem determinált -, de el sem várható ez a magatartás tőle önszántából; éppen ellenkezőleg: a hatalom minden áron való megszerzése és megtartása jellemző a mai hazai politikai szektorra? De akkor a lehetséges út, hogy éppen a civil társadalomnak kell kikényszeríteni e hatalommegosztást, a bevonást igen határozott társadalmi nyomással? Ebben kell-e hangsúlyos közreműködő szerepet vállalnia a segítő szakmák egyikeként a közösségfejlesztésnek is, amely a kezdeményező- és cselekvőképesség fejlesztését tartja az egyik legfontosabb értékének?
Reméljük, a végletekben megfogalmazott kérdések segíthetnek az optimális arányok megtalálásában, s e vizsgálatunk a helyzet mély elemzését eredményezheti.
Budapest, 2006. december 12. Összeállította Péterfi Ferenc
Az adatfeldolgozást végezte és a táblázatokat készítette: Kovács Éva
A felmérésben közreműködtek: Baróti Zoltánné, Bazsó Gabriella, Benedek Gabriella, Csobod Tibor, Dér Miklósné, Giczey Péter, Gőz Brigi, Győri Jolanda, Kelemen Árpád, Kovács Edit, Kovács György, Kresák Anna, Molnár Aranka, Monostori Éva, Nagy Andrea, Nyers Györgyi, Pajer Ildikó, Peták Péter, Pósfay Péter, Rendek Sándor, Szabó Márta, Szederné Kummer Mária, Szilágyiné Alvarez Martinez Luz Ilia, B. Szolnoki Ildikó, Varga Matild, Varga Máté, Vercseg Ilona, Virágh Enikő, Zádori Judit
