|
 |
 |
|
|
Fórum
azok számára, akik ki akarják találni
önmagukat, közösségeiket, városukat,
falujukat, országukat, régiójukat: Közép-Európát. |
|
Magyar oldalak
| Miszlivetz Ferenc: Mi lett veled, Magyarország? I. |
|
|
| Nem tudjuk kitalálni Közép-Európát, nem tudjuk kitalálni Magyarországot, ha nem tudunk kitalálni jelenlegi válságunk labirintusából. Miszlivetz Ferenc írása kísérlet arra, hogy megtaláljuk az utat a diagnózistól a kollektív terápiáig.
|
Kalmár és Herceg Magyarországon: piac és állam rossz viszonya
Az átmenetről szóló elemzésekben sokáig a piacgazdaságra való sikeres áttérés vitte a prímet. A kapitalizmus gyors és sikeres megteremtésének és működésének makroökonómiai mutatói mögött azonban kevésbé sikeres, gyakran a túlélésért küzdő, vagy már szétporladóban lévő mikrovilágok húzódnak meg.
Az elmúlt két évtized gazdasági, politikai és társadalmi átalakulási folyamatai nemcsak hogy nincsenek egymással összhangban, hanem érezhetően gyengítik, ahelyett, hogy erősítenék egymást. Ezek a folyamatok maguktól természetesen soha nem fognak harmonizálni. A sikeres átalakulás legfőbb akadálya, hogy a főbb szereplők, a kormányzat, a piac és a társadalom reprezentánsai részéről nem mutatkozik elég elszántság, felkészültség és elkötelezettség egy újfajta, hatékony partnerség megteremtésére.
A gazdaság szereplőinek magatartását sajátos kettősség jellemzi: „nem következett be az, amire a reformerek még a ’80-as évek második felében kissé utópisztikusan számítottak. Mégpedig, hogy a verseny valóban tökéletesen megtisztítja a piacot, és nem maradnak monopolhelyzetek, illetve a szocializmus korszakára jellemző járadékjellegű jövedelmi pozíciók.”[1] Nem hárultak el a kis- és középvállalatok alakítása előtti akadályok, aminek nem csupán teljesítmény visszatartó és korrupciós következményei vannak, de széles körökben erősíti a kilátástalanságot, a rendszerváltásból való kiábrándulást, az „itt soha semmi nem változik” érzést. Nem felszabadítja, inkább elfojtja, és a gazdasági élet szürke és fekete zónáiba tereli a kreatív energiákat, társadalmi méretekben hitelteleníti el és teszi az életképtelenség és élhetetlenség szinonimáivá a tisztességes kis- és középvállalkozó alakját. Bevezetjük ugyan a piacgazdálkodáshoz nélkülözhetetlen jogi szabályozást, de a hatékony piacgazdaságokat jellemző etikai normák még vita tárgyát sem képezik. Török Ádám szavaival egy sajátos versenyfutás veszi kezdetét: „A piac szabályozója (az állam) érzékeli az etikai normák lazulását. Így például az adócsalások, a minőségrontás, a színlelt vállalkozási szerződések vagy a be nem tartott fizetési határidők elszaporodása miatt szigorítja a jogi szabályozást és újabb pénzügyi, illetve adminisztrációs terhekkel sújtja a vállalkozókat. Emiatt viszont tovább romlik a gazdaság etikai állapota, amire ismét a szabályzás további szigorítása a válasz és így tovább” (Török Ádám, op. cit.)
A kis- és középvállalatok ellehetetlenítése a multinacionális cégek javára egyenlő a felzárkózás megtorpedózásával, a társadalmi-gazdasági kohézió motorjainak leállításával. Az amúgy is szigorú rendszabályok továbbszigorításával, az ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen állami bürokrácia és az adóhatóság beavatkozási lehetőségeinek fokozásával csak a törvény megkerülésére lehet serkenteni az amúgy is szorult helyzetben lévő, nem tőkeerős vállalkozókat. És elvenni az amúgy is apadó vállalkozói kedvet. Mindkét téren komoly sikereket könyvelhet el kormányzatunk.
Ennek az állapotnak az okai nem írhatók kizárólag az átalakulás nehézségeinek, az „átmenet” zűrzavarának, váratlanságának, vagy a globalizáció, netán az európai integráció teremtette kényszerpályáknak a számlájára. A magyar elit a tudatlanságból a féltudás állapotába jutott a lassan már két évtizede tartó tanulóévei során – állapítja meg Publius. Valóban hiányzott és hiányzik az a szellemi kapacitással párosuló kreativitás, eredetiség és társadalmi, valamint intézményi innovációs készség, amely egy ilyen nagyságrendű átalakulás sikeréhez nélkülözhetetlen. A marxizmusnak a szocializmus politikai gazdaságtanává torzított tanairól, a tervutasításos gazdaság valóságidegen gyakorlatáról a neoliberalizmus ideológiájának és a „piac majd mindent a helyére tesz” dogmájának kritikátlan elfogadására való átállás ugyanolyan kevéssé képes orvosolni bajainkat, mint a „tegyünk úgy, mintha reformokat vezetnénk be, majd úgy is lesz valahogy” kádárizmus idején begyakorolt intézményi magatartásmódja. Dogmák alapján sem megérteni, sem vizionálni, sem alakítani nem lehet érdemben a valóságot. A tudományos szocializmusból a tudományos kapitalizmusba vezető göröngyös út újabb zsákutcának bizonyult.
Demokrácia deficit: a Polgár a vesztes
Amennyiben a demokrácia külső, intézményesített formái és belső tartalmai közötti meghasonlás tartós, vagy növekszik, ott a demokrácia válságban van. Ma Magyarországon ilyen helyzet állt elő.
A legnyilvánvalóbb tünetek: az emberek – a Magyar Köztársaság polgárai – növekvő hányada gondolja úgy, hogy a demokrácia intézményei nem az ő érdekében működnek. Ennek következtében nem bízik ezekben az intézményekben, sem az azokat közvetlenül irányító és ellenőrző politikusokban. Emiatt nem vesz részt és nem is kíván részt venni közéleti vitákban, megmozdulásokban. Azt gondolja, hogy a politikai osztály tagjait nagyon kevés kivételtől eltekintve saját hatalmi és anyagi érdekei motiválják, és hogy neki ezek befolyásolására nincs ereje és lehetősége.
A Magyar Köztársaság polgárainak növekvő hányada vagy fél a demokrácia jelenlegi formájától, vagy nem képes vele azonosulni; elhagyatottság érzete van. Ez a félelem a szabadságtól és egyben a szegénységtől, amit a szabadság–szegénység szindrómájának is nevezhetnénk.
Ezen a frusztrációval és félelemmel keveredő szabadságélményen egyelőre nem segített a 2004-es EU-csatlakozás sem. Az Európai Unió de facto szolidaritása erőteljesen megcsappant a volt keleti blokk országai felé – nem kis mértékben a „Big Bang” bővítés sajátosságainak köszönhetően. A minél olcsóbb bővítésre való törekvés mellett a szubjektív tényezők, az európai társadalmak rossz közérzete sem kedvez az integráció mélyítésének, társadalmasulásának. A jóléti állam visszaszorulásával és a globalizáció negatív hatásainak előtérbe kerülésével Nyugat-Európa érett demokráciáiban is megnőtt a befelé fordulás és az idegenellenesség, és csökkent az érdeklődés és szimpátia az „új demokráciák iránt”. Így néhány évvel a keleti bővítést követően az a paradox helyzet állott elő, hogy társadalmi és társadalomlélektani értelemben nemhogy eltűnt volna a Kelet–Nyugat szakadék, de bizonyos értelemben még növekedőben is van.
A külső feltételek, a „körülállások” megértése és figyelembe vétele alapvető fontosságú feltétele egy sikeres átalakulási folyamatnak, de ahhoz, hogy ezeket a feltételeket a magunk javára fordíthassuk, netán alakíthassunk is rajtuk, ne csupán szolgai módon alkalmazkodjunk hozzájuk, nekünk magunknak kell megváltoznunk.
Kettészakadt társadalom – vagy rejtőzködő társadalom?
Lehet, hogy újra kellene gondolnunk közös létezésünk alapfogalmait a globalizáció és európai integráció kontextusában, hogy újrakezdhessünk együttműködni egy megvalósítható és fenntartható társadalom programján. Demokrácia, köztársaság, közjó Magyarországon a 21. században – újragondolandó fogalmak és megvalósítható tervek. Lehet, hogy ki kell lépnünk a szertefoszló álmok és állandó önsajnálat világából és új álmokat kell szőnünk? Leereszkednünk a képzelt magasból, mielőtt magunk is szertefoszlanánk és ahol már amúgy sem lát minket senki, egy sok szempontból kényelmetlen, sok kompromisszumot és igazodást követelő, de mégiscsak valóságos világba, ahol sikereinket magunk építhetjük fel, ahogyan kudarcainkért is nekünk kell vállalnunk a felelősséget.
Magyarország – a térség más országaihoz hasonlóan – veszélyes zónába, határhelyzetbe került. A liminalitás állapotában Hankiss Elemér megfogalmazásában „a kelet-közép-európai társadalmak túlzottan belegabalyodtak saját problémáikba. Nem látják a fától az erdőt” [2]; a liminalitás kaotikus viszonyai között egy új rend kialakításának kényszere szétzilálhatja a társadalmat, „eltorzítja e társadalom tagjainak tudatát, magatartásrendjét.” [3] „Az adott ország, az adott társadalom olyan mély válságba süllyedhet, amelyből hosszú időn át nem tud kivergődni anélkül, hogy igazán megújulna.” [4]
Társadalmaink végképp eljelentéktelenedhetnek, szétzilálódhantak, ha nem sikerül társadalmi méretekben felismerni a veszélyt, s ha a szembenézést nem követik cselekvési programok és valódi megújulás intézményeink, gazdasági magatartásunk, politikai pártjaink és civil professzionális kapcsolataink terén.
A bajok gyökerei
A társadalmi–közéleti aktivitást a politikai osztály mint magára – azaz a demokráciára – nézve károsat vagy feleslegeset már az átalakulás legelején sikeresen démonizálta és elfojtotta. Az önmagukat többszörösen túlélő, egy hatékony, versenyképes és együttműködő társadalom kialakulását naponta ellehetetlenítő intézményeket saját hatalmi játszmáinak zálogaként ál- és félreformokkal tartja állandó bizonytalanságban, egyre több zavart, félelmet és tettetést idézve elő ezzel működésükben.
A probléma legmélyén – Publius meglátásának megfelelően – ennek az „elitnek” az alkalmatlansága, szellemi és erkölcsi fogyatkozása húzódik, amit mostanság sikerült időhúzással, félrebeszéléssel, pánikkeltéssel, az ellenfél démonizálásával, vagy a kedvezőtlen külső feltételekkel palástolni. A palást – az elvesztegetett évek szomorú leple – azonban most lehullóban: sok meztelen kiskirály igyekszik maga elé kapni – mindhiába.
A sikertörténetből kudarctörténet lett – és csak ennek fel- és beismerése indíthat el bennünket az újabb sikerek útján. Ehhez azonban már az Erasmus-generáció felkészültsége és aktivitása lesz nélkülözhetetlen. Amennyiben erre nem kerül sor, úgy a közeljövő Magyarországának kell – sokszorosan – megfizetnie a felkészületlenség és az elpazarolt évek árát.
Kompetens politikai osztály nélkül nehéz
A jelenlegi politikai osztály az elmúlt év őt ért kritikáira, az erőszakos zavargásokra és békés tüntetésekre adott ellentmondásos, olykor zavaros és antidemokratikus válaszaiban, valamint a társadalmi konszenzus nélkül, erőltetetten és szakmailag megalapozatlanul bevezetett, reformnak elkeresztelt intézkedéssorozatával felélte maradék hitelét. A társadalmi és gazdasági mutatók és kilátások romlása a politikai elégedetlenséggel párosulva kilátástalanságba és perspektívátlanságba taszította a társadalom jelentős hányadát.
A politikai elit párbeszéd-képtelensége mind egymás között, mind a társadalommal elmélyítette a válságot, s egyben a feloldhatatlanság látszatát kölcsönözte neki. A nyíltan mutatkozó, már-már hivalkodó anómia vészes terjedésének egyik oka az önkényes döntéseknek, cinizmusnak, hozzá nem értésnek párosulása a társadalom lekezelésével és magára hagyásával.
A politikai osztályt átható szellemiség, azaz inkább annak a hiánya – leginkább egy lumpen politikai osztályé és semmiképpen nem tekinthető múló tünetnek, vagy az átmenet gyermekbetegségének. [5]
Ma már nem csupán arról van szó, hogy politikai hatalom birtokában gazdasági hatalom és befolyás szerezhető, hanem fordítva: hirtelen meggazdagodott vállalkozók vásárolnak maguknak politikai befolyást, szavazókat, akár országrészeket. Hatalmukat pedig nem titkolják, inkább kérkednek vele. A gazdasági és politikai maffiásodással és közéleti zülléssel szemben a civil népesség okkal érzi magát tehetetlennek, hiszen ettől a folyamattól nem maradtak mentesek a helyi önkormányzatok, a média, az ipari kamarák, regionális tanácsok és civil szervezetek sem.
Az anómia ilyen méretű előretörésének hatására a paternalizmuson szocializálódott polgár vagy teljesen visszahúzódik, ha végképp nincs kihez fordulnia, vagy elfogadja valamelyik láthatatlan érdekcsoport védőszárnyait.
A politika felhőrégióit a helyi kiskirályok és alvállalkozóik kitűnő technikákkal mozgatják. A legmegalapozottabb, szakmai konszenzust élvező döntéseket is keresztülhúzhatja (és húzza is) az utolsó pillanatban érkező telefon, vagy a csak meg nem cáfolt jóváhagyás a legfőbb hadúrtól, a centralizált politikai erő ellentmondást nem ismerő fejétől. A feudalizmus kelet-európai formáinak különféle változatai nagy túlélési képességről és formagazdagságról tesznek tanúbizonyságot.
A pártok oligarchizálódása olyan hierarchikus és áthatolhatatlan személyes–pénzügyi–politikai függőségi rendszer kialakulásához vezetett, amelyről minden külső és belső kritika, tisztulási vagy megújulási kezdeményezés könnyedén lepattan. Maguk az oligarchák a reform, a párbeszéd és a megújulás retorikáját használják, a mindennapi diskurzus szintjén tehát nehéz rajtuk fogást találni. A kincstári vagy máshogyan kötött kereskedelmi média részéről nem is mutatkozik nagy elszántság erre.
A ’89-et követően létrejött kelet-európai demokráciák a nemzetközi szakirodalomban már régen megkapták a jelzőt: ’feckless’, ami annyit tesz, hogy gondatlan, felelőtlen, gyenge, tehetetlen. Ma már az átmenet lelkes politológusai is féldemokráciáról beszélnek. A magyar társadalom kevésbé szofisztikált, mindennapi szereplői ennél nyersebben fogalmaznak: nem gondolják, hogy demokráciában élnek, és hogy ezzel a kérdéssel érdemes foglalkozni.
[1]Török Ádám: Gazdaság Kelet-Közép-Európában, 1990–2006. História, 2007. 4. sz.
[2] Lásd Hankiss Elemér írását az €urozine magazinban: Határhelyzet és átmenet: A kelet-közép-európai átalakulás lehetséges értelmezései. http://www.eurozine.com/articles/2007-07-26-hankiss-hu.html
[3] Uo.
[4] Uo.
[5] Lásd Jody Jensen elemzését 2006. október 23-ról: The Social Costs of a Lumpen Political Class: Righteous IndigNation. In: www.talaljuk-ki.hu
|
|
|
|
|
|
